Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Saint-Saëns, Camille: Le Pays merveilleux

Le Pays merveilleux (Francia)

    

    

Lorsqu’on a cheminé bien longtemps dans la plaine.
Que les pieds sont lassés du chemin parcouru,
On voit surgir au loin, vision surhumaine,
Le mont géant. Il est brusquement apparu,
Enveloppé d’azur et baigné de lumière ;
Plus haut que la nuée aux contours éclatants
Il élève sa cime ; on dirait qu’à la Terre
Il est extérieur : ses pics étincelants

Se dressent radieux dans un monde de gloire ;
C’est le pays rêvé, c’est l’Olympe des Dieux
Qui boivent le nectar sur des trônes d’ivoire,
C’est l’Idéal ! montons, allons vivre en ces lieux
Enchantés ! gravissons la montagne, courage !
Encor ! montons encor ! toujours ! élevons-nous
Au-dessus des forêts, au-dessus de l’orage
Qui pour nous arrêter roule d’effrayants coups
De tonnerre, et soufflant ses bruyantes rafales
Brise et disperse au loin les branches des sapins ;
Là-haut plus de tempête, et plus de brouillards pâles
Qui voilent le soleil ! les vigoureux alpins
Bravant sans hésiter fatigues et vertiges
Auront pour récompense un séjour merveilleux
Interdit à jamais aux faibles ; des prodiges
Attendent le regard de ces audacieux
Qui méprisent le sol où rampent les timides.
En route vers les cieux, loin des plaines humides,
En avant !

— Mais le roc a déjà remplacé
La terre verdoyante et les pentes fleuries ;

Malgré l’ardent soleil, c’est un souffle glacé
Qui tombe sur nos fronts ; nos mains endolories
S’écorchent au contact de la muraille à pic
Qu’il faut escalader au risque de la chute.
Plus un être vivant : le scorpion, l’aspic,
Habitants des déserts, abandonnent la lutte
Avec une nature implacable. Voici
La neige immaculée, et voici dans la glace
Perfide qui se fend, s’entr’ouvre, et sans merci
Nous engloutit, l’affreux piège de la crevasse.
Enfin l’air manque, et l’on respire avec effort…
Le pays merveilleux est celui de la mort.

Et c’est la plaine alors, la plaine dédaignée,
Déroulant à nos pieds des tableaux inconnus,
Qui dans l’azur et dans la lumière baignée
Oppose sa richesse aux rochers froids et nus.

La vie à sa surface est partout répandue :
Confondant sa limite avec celle du ciel,
L’œil ne peut mesurer son immense étendue…

Ô mirage qui fais d’un calice de fiel
La coupe dont l’éclat fascinant nous attire,
Tu nous trompes toujours ! l’inassouvissement
De l’âme des humains est l’éternel martyre,
Et de leur fol orgueil l’éternel châtiment.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásafamili%C3%A8res/Le_Pays_merveilleux

A csoda-ország (Magyar)

Nem-hagyományos (nem-jambikus) fordítás:

     

Mikor a terep sík s talpunk csak lép. lép, lép,
És ernyed a két térd, a láb roggyantan megy,
Földereng egy nagy, nem embernek való kép
A messzeségben, fent: a gigantikus Hegy.
Körbefonja egy fény, leple égszínű, kék,
Tűzkeretes felleg nem oly hatalmas tömb
Mint az a roppant csúcs; vélnéd, nem talaj: ég
Az, min áll,nem a Föld; tűi szikráznak fönt

És tündökölve mind a Dics-világig ér,
Amit az álom költ: az Olymposz az, szent,
Mely az Isteneknek kehelybe nektárt mér.
Az Ideál az! Jer! Éljünk ott fent! Ott, fent!
Fel! Lelkesülten! Fel! Maradjon, aki fél!
Tovább! Tovább! Tovább! Előre, fennkölt had,
Erdők fölé! Még, még! Magasabbra, mint szél,
Mely, hogy megálljunk itt, arcunkba vihart csap,
Villámokat, és vad, bősz sortüzeket hány,
Hogy reccsen erős ág és vele roppant fa.
Ott fönt vihar már nincs, nincs sápadt köd, nincs árny,
Mitől sápad a nap. Hegyrehágónak ma,
Ki megvet lankadást s mi csak útjában áll,
Része nem-földi lak: egy csodálatos hely,
Nem a gyengéké, nem; nemismert világ vár
Merész tekintetet, a merészekét, mely
Megveti, mi járt föld, min az mászik, ki fél.
Maradjon itt sár, rög! Az ég a végső cél!
Előre!

— De már kő: a szikla van ott csak,
Hol tarka lejtő volt s csupa zöldellő rét;

Hiába tűz fent nap, jeges fuvallat csap
A homlokunkra most; a kezeink mint jég,
És lehorzsolvák már, vájja meredek fal,
Min kapaszkodnunk kell, bár lezuhanás vár.
Lény, élő, itt már nincs; a skorpió, a tar
Sivataglakó nép feladta már, mert kár
A zord természettel megmérkőzni. Ím itt
A lábnemjárta hó, s ím itt a vékony jég,
Az alattomos jég: repedezik, törik,
S magába nyel éhes víz-ék: a ravasz lék.
Végül ritkul a lég, hiánya nyomaszt, fojt...
A csodák országa a halálország volt.

Akkor a lenti sík s eddig megvetett táj
Előnkbe nemismert tarka szőnyeget sző,
Tündöklő, fényes, nagy, színes képeket tár.
Gazdag világ van lent — fent csupasz, hideg kő.

Odalent élet nő, áradó, élő lét,
Nem ölelheti fel hatalmasságát szem,
Mert ott ér véget csak, hol kezdődik az ég...

Ó, fennkölt déli báb, méregpoharad fenn
Magához édesget, elbódít, vár, vonz, hív,
És nem elégít ki! Te mindig rászedsz csak!
Mártíromságot nyer jutalmul agy és szív,
És a botor Gőg örök büntetést kap.




Hagyományos, jambikus fordítás:


Mikor a síkságon talpunk régóta lép már
És térdünk ernyedez, a láb roggyanva megy,
A távolságban nagy, nem-evilági kép vár;
Hirtelen nőtt oda: a gigantikus Hegy.
Körbefolyja sugár, azúrszínű a leple,
Felleg, fénykeretes, nem oly iszonyu tömb,
Mint az a messzi csúcs; mint hogyha ellebegne
A Földtől, amin áll; szikráznak tűi fönt,

Tündökölve azok a Dics-világig érnek,
Mely álmodott világ: az Olymposz, a szent,
Az Isteneknek ott nektárt kehelybe mérnek.
Jöjj! Az az Ideál! Menjünk ott élni, fent!
Fel! Lelkesülve! Fel! Gyáva vagy, ha maradnál!
Tovább! Följebb! Tovább! Fel, fel, szellemi had!
Erdőségek fölé! Magasabbra viharnál,
Mely megállítana: ökle arcunkba csap,
Villámokat, dühödt tüzeket szórva rája,
És reccsen minden fa és minden vastag ág.
De fönt már nincs vihar, és nincs ködök homálya,
Mely eltakar napot! Aki a hegyre hág,
Ki megvet lankadást s mi csak útjában állna,
Annak jutalma egy tündöklő, égi hely,
Mely gyengét nem fogad; csodák világa várja
A bátrakat, merész tekintetet, amely
Megvet lapos talajt: másszon azon a gyenge.
Gyerünk! Irány az ég, az egek végtelenje!
Fel!

— De már csak a kő, csupasz sziklaorom
Van ott, hol tarka föld volt s csupa zöldelő rét;

Hiába tűz a nap, egy jeges fuvalom
Csap homlokunkra most; a két kezünk merő jég,
És lehorzsolja már, szétmarja sziklafal,
Min kapaszkodni kell, s bármikor lezuhanhatsz.
Nincs már itt, nincs, mi él: a skorpió, a tar
Zord sivatagi nép feladta, elmaradt az,
Nem mérkőzik tovább a természettel. Itt
A lábnemjárta hó, és itt a könnyü jéglap,
Az az alattomos: repedezik, törik,
S szájába ott folyékony ék: a sunyi lék kap.
Ritkul a levegő, a légnek szomja fojt...
A csodák országa a halál tája volt.

Pedig a megvetett, lenti sík földi tájék
Sző szemeink elé nemismert szőnyeget,
Tündöklő, óriás képeket tárva-tár rég:
Lent gazdag a világ — a kő csupasz, hideg.

Élet nő odalent, terjed, burjánzik, árad,
Nem láthatja a szem, nem, hogy meddig halad,
Mert ott ér véget az, ahol az ég határa...

Ó, fennkölt délibáb, a méregpoharad
Magához csalogat, elbódít, vonzva, híva,
És ajkunkról a szomj nem múlik el, örök,
Mártíromságot nyer csak jutalmul a szív,
És múlhatatlanul megbűnhódik a Gőg.

...................................................

Mint már több francia vers kapcsán is megírtam a „Bábel”-ben, a francia versek fordítása számomra problematikus, noha a magyar versfordítók számára nem problematikus. A magyar költők és műfordítók, a legnagyobbak is, abban a hitben voltak, hogy magyarul kitűnően megvalósíthatók az idegen versek különböző versformái. Ebből annyi igaz, hogy az időmértékes latin versek valóban lefordíthatók a latin verzifikációs szabályok megtartásával (bár nem tudhatjuk, hogyan hangozhattak effektíve a latin versek szerzőik saját előadásában). A német és angol jambikus vagy trochaikus versek lefordíthatók a magyar  –  nem a német és nem az angol – jambus ill.  trocheus szabályai szerint; az eredeti versek hangzását egyáltalán nem adják vissza még pontatlanul sem, mert ezeknek a nyelveknek egészen más a fonetikájuk, mint a magyaré, de legalább emlékeztetnek rájuk az ún. jambikus ill. trochaikus lüktetésükkel. A francia versekben azonban semmiféle lüktetés nincs, sem jambikus, sem másmilyen.  A magyar költők régebben azt hitték, hogy a francia vers is jambikus vagy trochaikus; ma már nem hiszik ezt, de továbbra is jambikusan vagy trochaikusan fordítják a francia verseket, részben hagyománytiszteletből, részben azért, mert így nagyon könnyű verselni magyarul: a gördülékeny ritmus,  a kellemes, fülbemászó hatás szinte magától létrejön. Kérdés azonban, hogy egyértelműen örvendetes dolog-e ez. Az ún. „nyugteurópai” vagy „rímes-időmértékes”  vers uralma monotóniát, sztereotípiát is okoz; ritmikai szempontból az ilyen magyar versek kitűnőek, kellemesek, hatásosak, de meglehetősen egyformák is mind. A klasszikus francia versek pedig a legkevésbé sem gördülékenyek, egyáltalán nem fülbemászóak és nem egyhangúak, ellenkezőleg. Ritmikai jellegük hozzávetőleges visszaadására kidolgoztam egy módszert, ismertetését l. Sully Prudhomme „Naplemente” c. versénél. Nem állítható, hogy az olyan módon készült fordítások hangzása hasonlít a francia vers hangzására; a francia nyelv fonetikája annyira különböző, hogy bármiféle, akár csak megközelítő hasonlóság teljesen lehetetlen; de legalább hiányzik belőlük a francia verstől teljesen idegen kellemes és monoton lüktetés és gördülékenység. A klasszikus francia vers bonyolult és mesterkélt szabályoknak engedelmeskedik, és nem csak emiatt bonyolult és mesterkélt, sőt mondvacsinált, helyesebben: artisztikus, fennkölt, előkelő.

 A magyar vers gördülékenységét elsősorban az ún. penultima-antipenultimaszabály megtartása szinte automatikusan valósítja meg. Ezért fordításaimban szinte „kínosan” ügyelek rá, hogy ez a szabály át legyen hágva, hogy ne kényszerítse rá a fordításra azt a bizonyos lüktetést. Ebben az esetben nem a szabály megtartása igényel erőfeszítést, hanem az áthágása... Ezen kívül igyekszem egyszótagú, hangsúlyos szót tenni a verssor végére; ez sem könnyű egyáltalán, hiába van elég sok egyszótagú szó a magyarban . Ezek a fordítások körmönfontak, lehet, hogy gyakran az erőltetettség benyomását is keltik. Ha a versfordítás célja az, hogy igazi, „belevaló” magyar verseket feleltessünk meg a francia verseknek, akkor ez hátrány, negatívum; de ha az a cél, hogy visszaadjunk az eredeti versek jellegéből annyit, amennyit csak lehet, akkor nem hátrány. Mindenesetre, hogy azoknak is a kedvében járjak, akik a gördülékenységet,  a símára csiszolt ritmust és szó- meg mondatfűzést kedvelik, a verseket a hagyományos jambikus formában is le szoktam fordítani, mint itt is. Megjegyzendő, hogy úgy százszor könnyebb.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap