Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Tour du Pin, Patrice de La : Szeptember fiai (Les Enfants de septembre Magyar nyelven)

Tour du Pin, Patrice de La  portréja

Les Enfants de septembre (Francia)

à Jules Supervielle
 
Les bois étaient tout recouverts de brumes basses,
Déserts, gonflés de pluie et silencieux;
Longtemps avait soufflé ce vent du Nord où passent
Les Enfants Sauvages, fuyant vers d’autres cieux,
Par grands voiliers, le soir, et très haut dans l’espace
 
J’avais senti siffler leurs ailes dans la nuit,
Lorsqu’ils avaient baissé pour chercher les ravines
Où tout le jour, peut-être, ils resteront enfouis;
Et cet appel inconsolé de sauvagine
Triste, sur les marais que les oiseaux ont fuis.
 
Après avoir surpris le dégel de ma chambre,
A l’aube, je gagnai la lisière des bois;
Par une bonne lune de brouillard et d’ambre
Je relevai la trace, incertaine parfois,
Sur le bord du layon, d’un enfant de Septembre.
 
Les pas étaient légers et tendres, mais brouillés,
Ils se croisaient d’abord au milieu des ornières
Où dans l’ombre, tranquille, il avait essayé
De boire, pour reprendre ses jeux solitaires
Très tard, après le long crépuscule mouillé.
 
Et puis, ils se perdaient plus loin parmi les hêtres
Où son pied ne marquait qu’à peine sur le sol;
Je me suis dit: il va s’en retourner peut-être
A l’aube, pour chercher ses compagnons de vol,
En tremblant de la peur qu’ils aient pu disparaître.
 
Il va certainement venir dans ces parages
A la demi-clarté qui monte à l’orient,
Avec les grandes bandes d’oiseaux de passage,
Et les cerfs inquiets qui cherchent dans le vent
L’heure d’abandonner le calme des gagnages.
 
Le jour glacial s’était levé sur les marais;
Je restais accroupi dans l’attente illusoire,
Regardant défiler la faune qui rentrait
Dans l’ombre, les chevreuils peureux qui venaient boire
Et le corbeaux criards, aux cimes des forêts.
 
Et je me dis: je suis un enfant de Septembre,
Moi-même, par le coeur, la fièvre et l’esprit,
Et la brûlante volupté de tous mes membres,
Et le désir que j’ai de courir dans la nuit
Sauvage, ayant quitté l’étouffement des chambres.
 
Il va certainement me traiter comme un frère,
Peut-être me donner un nom parmi les siens;
Mes yeux le combleraient d’amicales lumières
S’il ne prenait pas peur, en me voyant soudain
Les bras ouverts, courir vers lui dans la clairière.
 
Farouche, il s’enfuira comme un oiseau blessé,
Je le suivrai jusqu’à ce qu’il demande grâce,
Jusqu’à ce qu’il s’arrête en plein ciel, épuisé,
Traqué jusqu’à la mort, vaincu, les ailes basses,
Et les yeux résignés à mourir, abaissés.
 
Alors, je le prendrai dans mes bras, endormi,
Je le caresserai sur la pente des ailes,
Et je ramènerai son petit corps, parmi
Les roseaux, rêvant à des choses irréelles,
Réchauffé tout le temps par mon sourire ami…
 
Mais les bois étaient recouverts de brumes basses
Et le vent commençait à remonter au Nord,
Abandonnant tous ceux dont les ailes sont lasses,
Tous ceux qui sont perdus et tous ceux qui sont morts,
Qui vont par d’autres voies en de mêmes espaces!
 
Et je me suis dit: Ce n’est pas dans ces pauvres landes
Que les enfants de Septembre vont s’arrêter;
Un seul qui se serait écarté de sa bande
Aurait-il, en un soir, compris l’atrocité
De ces marais déserts et privés de légende?



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.philippejuvin.fr

Szeptember fiai (Magyar)

Jules Supervielle-nek
 
Az erdőkön köd ült, alant borongva; árván
Hevert a néma táj, esőtől duzzatag:
Sokáig fújt a szél észak felől, a szárnyán
Menekvőn más egek felé a vad fiak
Suhantak sebesen az est s az ég homályán.
 
Éreztem szárnyukat, amint az éjbe csap
S zizeg, ha vízmosást kutatva mélyre szállnak,
Hol megbúnak-talán, míg elmúlik a nap,
S vigasztalan, borús kócsagdalát a lápnak,
Honnét már rég tovaszöktek a madarak.
 
A fagy fölengedett, s én elhagytam szobámat,
A hajnal útra várt, az erdő mélye hítt,
És míg az udvaros hold ámbra fénye áradt,
Megleltem olykor elmosódó lépteit
Egy ösvény partjain szeptember egy fiának.
 
Gyöngéd s könnyű nyomok, de kúszák és sután
Topogtak a kerékcsapások közt; az árnyban
Pihenve csöndesen itt próbált inni tán,
Hogy aztán táncait táncolja majd magában,
Ha földre hull az éj a nyirkos est után.
 
S elvesztek távolabb a bükkfák közt a léptek,
Alig hogy érte már a földet lába itt;
S én gondoltam: talán hajnalra visszatérhet,
Keresve nyugtalan vad röpte társait,
S félve, nem szálltak-e tovább ködén az éjnek.
 
Eljő e tájra majd bizton, ha gyúl a hajnal,
S keletről földereng a tompa szürkület,
Míg vándormadarak húznak fönn tova rajjal,
S izgatott szarvasok várják a friss szelet,
Az óra hirnökét, mely új utakra sarkal.
 
S fölkelt a láp fölött, mint jégkorong, a nap,
De én a hasztalan lesen tovább lapultam;
Néztem a faunt, amint odva felé szalad,
A félénk őzbakot, mely lopva inni surran,
S az erdő csúcsain kiáltó varjakat.
 
S gondoltam: én is ím szeptember fia volnék,
Az volnék szellemem s szivem szerint, a tűz
Szerint, mely kéjesen minden tagomban ott ég,
S a vágy szerint, amely az éjszakába űz,
Vadat, ki szűk s dohos szobákat elhagyott rég.
 
Testvéreként fogad, ha rálehelek, bizonnyal;
Ha szól, övéi közt ad új nevet nekem;
Rásütne két szemem baráti hű mosollyal,
Ha nem riadna el, meglátva hirtelen,
Amint felé futok ölelni tárt karommal.
 
Vadul iramlik el, mint a sebzett madár,
S én űzöm őt, amíg irgalmamat nem esdi;
Megtorpan fönn az ég ívén, kifúlva már,
Holtig hajszolva, dúlt szárnyát búsan leejti,
S hunyt szemmel várja, hogy lecsapjon a halál.
 
S én karomba veszem, elszunnyad ott szegény,
Becézem csüggedőn lelankadt szárnya halmát,
És meggyötört kicsiny testét elrejtem én
A sás közt; illanó álmába zsong a halk nád,
S megenyhül mosolyom baráti melegén...
 
De az erdőre mély köd ült borongva, sárgán,
S a szél észak felé fordulva vágtatott,
Sorsára hagyva mind, kinek kolonc a szárnyán,
Mind, aki elveszett, és mind, aki halott,
S ki külön útra tér közös terek lapályán.
 
S én szóltam: e sivár pusztán, e síri lápon
Szeptember fiai nem üthetnek tanyát;
És ez az egy is itt, csapatjából kiváltan,
Ez is megtudta tán, egyetlen éjen át,
Mily rút a lét e bús, legendátlan világban?



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaR. Gy.

minimap