Valéry, Paul: Le cimetière marin

Ce toit tranquille, où marchent des colombes,
Entre les pins palpite, entre les tombes ;
Midi le juste y compose de feux
La mer, la mer, toujours recommencée !
O récompense après une pensée
Qu'un long regard sur le calme des dieux !
 
Quel pur travail de fins éclairs consume
Maint diamant d'imperceptible écume,
Et quelle paix semble se concevoir!
Quand sur l'abîme un soleil se repose,
Ouvrages purs d'une éternelle cause,
Le temps scintille et le songe est savoir.
 
Stable trésor, temple simple à Minerve,
Masse de calme, et visible réserve,
Eau sourcilleuse, Oeil qui gardes en toi
Tant de sommeil sous une voile de flamme,
O mon silence! . . . Édifice dans l'âme,
Mais comble d'or aux mille tuiles, Toit !
 
Temple du Temps, qu'un seul soupir résume,
À ce point pur je monte et m'accoutume,
Tout entouré de mon regard marin ;
Et comme aux dieux mon offrande suprême,
La scintillation sereine sème
Sur l'altitude un dédain souverain.
 
Comme le fruit se fond en jouissance,
Comme en délice il change son absence
Dans une bouche où sa forme se meurt,
Je hume ici ma future fumée,
Et le ciel chante à l'âme consumée
Le changement des rives en rumeur.
 
Beau ciel, vrai ciel, regarde-moi qui change !
Après tant d'orgueil, après tant d'étrange
Oisiveté, mais pleine de pouvoir,
Je m'abandonne à ce brillant espace,
Sur les maisons des morts mon ombre passe
Qui m'apprivoise à son frêle mouvoir.
 
L'âme exposée aux torches du solstice,
Je te soutiens, admirable justice
De la lumière aux armes sans pitié!
Je te tends pure à ta place première :
Regarde-toi! . . . Mais rendre la lumière
Suppose d'ombre une morne moitié.
 
O pour moi seul, à moi seul, en moi-même,
Auprès d'un coeur, aux sources du poème,
Entre le vide et l'événement pur,
J'attends l'écho de ma grandeur interne,
Amère, sombre, et sonore citerne,
Sonnant dans l'âme un creux toujours futur !
 
Sais-tu, fausse captive des feuillages,
Golfe mangeur de ces maigres grillages,
Sur mes yeux clos, secrets éblouissants,
Quel corps me traîne à sa fin paresseuse,
Quel front l'attire à cette terre osseuse ?
Une étincelle y pense à mes absents.
 
Fermé, sacré, plein d'un feu sans matière,
Fragment terrestre offert à la lumière,
Ce lieu me plaît, dominé de flambeaux,
Composé d'or, de pierre et d'arbres sombres,
Où tant de marbre est tremblant sur tant d'ombres ;
La mer fidèle y dort sur mes tombeaux !
 
Chienne splendide, écarte l'idolâtre !
Quand solitaire au sourire de pâtre,
Je pais longtemps, moutons mystérieux,
Le blanc troupeau de mes tranquilles tombes,
Éloignes-en les prudentes colombes,
Les songes vains, les anges curieux !
 
Ici venu, l'avenir est paresse.
L'insecte net gratte la sécheresse ;
Tout est brûlé, défait, reçu dans l'air
A je ne sais quelle sévère essence ...
La vie est vaste, étant ivre d'absence,
Et l'amertume est douce, et l'esprit clair.
 
Les morts cachés sont bien dans cette terre
Qui les réchauffe et sèche leur mystère.
Midi là-haut, Midi sans mouvement
En soi se pense et convient à soi-même ...
Tête complète et parfait diadème,
Je suis en toi le secret changement.
 
Tu n'as que moi pour contenir tes craintes !
Mes repentirs, mes doutes, mes contraintes
Sont le défaut de ton grand diamant ...
Mais dans leur nuit toute lourde de marbres,
Un peuple vague aux racines des arbres
A pris déjà ton parti lentement.
 
Ils ont fondu dans une absence épaisse,
L'argile rouge a bu la blanche espèce,
Le don de vivre a passé dans les fleurs !
Où sont des morts les phrases familières,
L'art personnel, les âmes singulières ?
La larve file où se formaient les pleurs.
 
Les cris aigus des filles chatouillées,
Les yeux, les dents, les paupières mouillées,
Le sein charmant qui joue avec le feu,
Le sang qui brille aux lèvres qui se rendent,
Les derniers dons, les doigts qui les défendent,
Tout va sous terre et rentre dans le jeu !
 
Et vous, grande âme, espérez-vous un songe
Qui n'aura plus ces couleurs de mensonge
Qu'aux yeux de chair l'onde et l'or font ici ?
Chanterez-vous quand serez vaporeuse ?
Allez! Tout fuit! Ma présence est poreuse,
La sainte impatience meurt aussi !
 
Maigre immortalité noire et dorée,
Consolatrice affreusement laurée,
Qui de la mort fais un sein maternel,
Le beau mensonge et la pieuse ruse !
Qui ne connaît, et qui ne les refuse,
Ce crâne vide et ce rire éternel !
 
Pères profonds, têtes inhabitées,
Qui sous le poids de tant de pelletées,
Êtes la terre et confondez nos pas,
Le vrai rongeur, le ver irréfutable
N'est point pour vous qui dormez sous la table,
Il vit de vie, il ne me quitte pas !
 
Amour, peut-être, ou de moi-même haine ?
Sa dent secrète est de moi si prochaine
Que tous les noms lui peuvent convenir !
Qu'importe! Il voit, il veut, il songe, il touche !
Ma chair lui plaît, et jusque sur ma couche,
À ce vivant je vis d'appartenir !
 
Zénon! Cruel Zénon ! Zénon d'Êlée!
M'as-tu percé de cette flèche ailée
Qui vibre, vole, et qui ne vole pas !
Le son m'enfante et la flèche me tue !
Ah ! le soleil . . . Quelle ombre de tortue
Pour l'âme, Achille immobile à grands pas !
 
Non, non ! .... Debout ! Dans l'ère successive
Brisez, mon corps, cette forme pensive !
Buvez, mon sein, la naissance du vent !
Une fraîcheur, de la mer exhalée,
Me rend mon âme . . . O puissance salée !
Courons à l'onde en rejaillir vivant !
 
Oui! grande mer de délires douée,
Peau de panthère et chlamyde trouée
De mille et mille idoles du soleil,
Hydre absolue, ivre de ta chair bleue,
Qui te remords l'étincelante queue
Dans un tumulte au silence pareil,
 
Le vent se lève! . . . il faut tenter de vivre !
L'air immense ouvre et referme mon livre,
La vague en poudre ose jaillir des rocs !
Envolez-vous, pages tout éblouies !
Rompez, vagues! Rompez d'eaux réjouies
Ce toit tranquille où picoraient des focs !

Nyugodt tető, galambok járnak fel-le,
Fenyők és sírhalmok közt lüktet lelke;
Ütött a Dél, a fényár összegyűl:
A tenger lenn, a tenger véghetetlen!
Mily kárpótlás a gond után - szemedben
Az istenek nyugalma mélyen ül!
 
Mily tűzsziporkák tükrözik fel hozzám
A habfodrot, tündöklőbb gyémántpornál,
A béke készülődik, egyre nő!
Mikor a nap pihen a mély örvényen,
Egy örök oknak műveit elnézem:
Tudás az Álom, csillog az Idő.
 
Tartós e kincs, templomhely Minervának,
Mily tartalék a Béke-tömb tornyának,
Te zordon víz, magadba mélyült Szem,
Mely őriz annyi álmot lánglepelben
Ó csendem!... Rejtett épület lelkemben,
Arany Tető, ezer cseréppel fenn!
 
Idő-Templom, egy sóhaj összefoglal,
E tiszta csúcson máris otthonom van,
Most mindent átfog tengerész-szemem;
S mint isteneknek hasztalan fohászom,
Elhintem itt e fényes magasságban
Szikrázó megvetésem szenvtelen.
 
Mint szép gyümölcs gyönyörbe olvad széjjel,
S érzed szádban távollétét kéjjel,
Ha telt alakja végleg elveszett,
Most én is ízlelem jövendő eltűnésem,
S a léleknek, mely szétfoszlott egészen,
Zajló part tűntét zengik az egek.
 
Szép ég, igaz vagy nézd a változásom!
Oly sok-sok gőg után, midőn unatkozásom
Furcsán ifjú erőtől duzzadott,
Most átadom magam e tágas nyárnak,
A holtak házán átsuhan az árnyam,
Törékeny röpte már-már megszokott.
 
A lélek tárva tűző nap hevének,
Kibírlak most, te könyörtelen fénynek
Csodája, rámrontó nagy Igazság!
Első vagy: így tükrözlek, Tiszta!
De nézd magad!... Ki fényt ver vissza,
Árnyékot is okoz, mint fény-orcád.
 
Csak énnekem, egyedül önmagamnak,
A szív mellett, hol verseim fakadnak,
Az űr s a tiszta történés között,
Belső nagyságom visszhangjára várok,
Sötét e hely, kongó, keserű árok,
Belül jövőm baljósan dübörög!
 
Tudod-e lélek, lombok színlelt foglya,
Öböl, e gyér sugár-sövény falója,
Mely hunyt szememnek fényes kalitka,
Mily test vonszol a lassú, lusta véghez,
Mily homlok vonz a csontos földi mélyhez?
Eltűntjeimnek gondolat-szikra.
 
Szent, zárt hely, telve tiszta lánggal,
Földtörmelék a fénynek felajánlva,
E fáklyák közti kert barátom lett,
Arany és kő és zord fák keveréke,
Az árnyakon remeg a márvány fénye,
A tenger alszik sírjaim felett.
 
Fénylő eb, tartsd a bálványozót távol!
Midőn magányos pásztor mosolyával
Legeltetem a sírok halmait,
Titkos juhok, békében legelő nyáj,
Űzd el a bölcs galambok raját is már,
Kiváncsi angyalok, csalóka álmok itt!
 
Itt most jövőm nem több a lustaságnál,
A szikkadt földben féreg foga rágcsál,
Kiégett minden, szálló porba vész,
Hová? Ki tudja, hol a zordon lényeg...
Az élet óriás, a távolléttől részeg,
Az epe édes, tündöklő az ész.
 
A holtak rejtve jól vannak a földben,
Szikkad titkuk a védő sírmelegben.
Ott fenn a Dél, az álló nap ragyog,
Magába mélyed boldog önfeledten...
Tökéletes vagy, Fő, királyi öltözetben,
De benned titkos változás vagyok.
 
Csak én vagyok a rettegésed őre!
A bánatom, a kételyem ékkődre
Homályt vet, repedt e roppant gyémánt...
De éjben és a márvány-nyomta mélyben
E szétporladt nép fáknak gyökerében
Lassan tiéd, csapata melléd állt.
 
A sűrű távollétbe fúlva várnak,
Fehér fajuk a vér a vörös sárnak,
Az élet-nedv virágszárakba szállt!
Hol vagytok szép szavú barátok,
Művészek, lelkek, ki emlékszik rátok?
A lárva sző hol rég könny csordogált.
 
Leánysikoly, ha játszva csiklandozzák,
Szemek, fogak és könnytől égő pillák,
A hamvas mell, mely lángokat leheli,
A vérgyöngyökkel nyíló karmazsin-ajk,
A végső kincset védő finom ujjak -
Mind-mind a földbe tér és ott vesz el!
 
S te lélek, mondd, te mily álmot remélhetsz,
Mely nem dicsekszik hazugság színével,
Amint e szemnek habbal s arannyal?
Dalolsz-e majd, ha légneművé égsz el?
Menj már! Minden iramlik! Híg füstté lesz
Itt-létem s lázongásom elillan.
 
Szegény öröklét, mélysötét s arany vagy,
Vigasznak jó, bár rútul magasztalnak,
Halálból vájsz puhán anya-ölet,
Mily szép hazugság jámbor cselvetéssel!
Mondd, ki nem látta és ki ne vetné el
E tar koponyát s örökös röhejt!
 
Ti őseink, üres fejek a mélyben,
Kiket a vastag föld nyom észrevétlen,
Föld vagytok, itt fenn csendben lépek el,
Valódi férgünk, mely kérlelhetetlen,
Nem bennetek rág ott lenn, hanem engem,
E vérből él és soha nem hagy el!
 
Magam szerelme ez, vagy gyűlölése?
Titkos foga a lényembe van vésve,
Mindegy, hogy milyen nevet adsz neki!
Lát, kíván, érint, álmodik is vélem,
Hozzámtapad az ágyamig egészen,
Élő, az életemet élteti!
 
Zénó, Zénó, te bölcs, de mily kegyetlen,
Átszúrt s megsebzett szárnyas nyilad engem,
Mely nem mozog, de lám suhanva száll!
A hang megszül, de öl a nyíl hegyével.
Ó a nap!... hiába izzik fény-felével,
Teknős-árnyék, Achillesz futva áll!
 
Nem! Nem! Te állj a változó időbe!
Testem, a gondolat-formákat törd el!
Keblem, te szívd a születő szelet!
Friss áramlat, a tenger hűs fuvalma
A lelkem visszaadja... Só hatalma!
A habba le! merítsünk életet!
 
Igen! Nagy tenger, őrülettel áldva,
Te párducbőrben, tündöklő palástban,
Amit ezernyi nap-bálvány döf át,
Te roppant hidra, kék testedtől részeg,
Szikrázó farkad tenszájaddal téped
A mély zajlásban, amely csendet ád,
 
Szél támad!... Élni kell, bár nem megy könnyen!
A légözön kinyitja-csukja könyvem,
A hab a szirten porzik, szélroham!
Repüljetek fénylő lapok a szélben!
Törj e nyugodt tetőre ár merészen,
Hol csőrök csipegettek boldogan!