Horozović, Irfan : Kad bih te vidio u šumi

     Belma! Začudno se rastvara haljina tvoja pred jednom neotkrivenom slikom. Otkuda ta slika u predjelu, tamo gdje bi trebala biti brda, možda stablo, možda pećina. Još nismo ušli u noć, Belma, i slika je još uvijek tu. Polje žutog žita optočilo je tvoje tijelo i ti si  već odjevena u hranljivo ruho koje bi tako rado jeli sijedi starci. Ovo je posljednji trenutak večeri i ti više ne trčiš, zastala si i pokušavaš da rukom umiriš vijornu kosu. Crna ti je kosa, Belma, crna kao gavranovi koji će popadati po slici i po tvojoj haljini od okera kad se otvori noć. To je isti trenutak kad zatvaram prašnu knjigu i ne znam šta me očekuje.

     Belma! Ruhád mint ismeretlen kép előtt csodaként nyílik szét. Honnan e kép a tájban, ott, hol hegynek, százados fának, vagy sötét barlangnak kellene lenni. Belma, nem vagyunk az éjben és a kép még mindig itt van. Testedet a szőke búzamező már megölelte, felöltötted  a termést hozó ruhát, melyet oly szívesen fosztanának az őszülő öregek. Az estnek ez az utolsó perce és te nem menekülsz, megálltál, kezeiddel lobogó hajadat próbálod összefogni. Belma, hajad fekete, oly fekete, mint a képre s okkersárga ruhádra zuhanó hollók. Ez az a pillanat, mikor becsukom a poros könyvet és nem tudom, mi vár rám.