Áprily Lajos: Holló-ének

Lomb aranylik
lenge ágon,
pók ezüstöz
holt mezőket.
Holló-hangok
hamvas égen –
holló-párom,
hallod őket?
Felleg-úton
itt vonulnak,
fellebegnek,
visszahullnak.
Pár a párral,
csak magukban,
szél előttük,
tél nyomukban.
Pár a párral,
soha hadban,
rikácsoló
nagy csapatban.
Éjszakázva
dúlt berekben,
rom-falukban
rengetegben,
s új birokra
kelve reggel
köddel, faggyal,
fergeteggel.

Pók ezüstöz
holt mezőket,
holló tart a
kormos éjnek.
Holló párom,
zeng fölötted,
zeng fölöttem,
sorsos ének:
Csak magamban,
csak magadban,
virradatban,
alkonyatban,
soha csacska
csóka-hadban,
rikácsoló
vad csapatban.
Messze szállnánk –
visszaszállunk:
visszavár a
sziklaszálunk.
Durva fészken
vadfa ringat,
ott neveljük
fainkat.
Sírdombjáról
kurta nyárnak
egyszer ők is
útra szállnak.
Észak útján,
soha délnek
– zeng fölöttük
sorsos ének –
soha hadban,
csak magukban,
szél előttük,
hó nyomukban,
éjszakázva
rom-berekben,
dúlt falukban,
rengetegben.

Jaj, magányos,
kósza fajta,
árvaságnak
átka rajta.
Napsugárban,
felleg-árban,
tél-szakában
jár magában –
úgy vesz el az
Éjszakában.