Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Örkény István: Il redentore (A Megváltó Olasz nyelven)

Örkény István portréja

A Megváltó (Magyar)

 

Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.

Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.

- Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? - kérdezte tőle.

- Tessék beülni - mondta a csónakos.

Borús volt az ég, de szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveglap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.

- Mit gondol? - kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. - Ide látni még a partról?

- Még ide - mondta a csónakos.

Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.

- Még most is? - kérdezte az író.

- Még most is - mondta a csónakos.

Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang. Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.

- Még most is ide látni? - kérdezte az író.

A csónakos körül nézett.

- Ide már nem.

Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.

- Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi - mondta. - Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.



FeltöltőKárpáti Göttler László Antal
Az idézet forrásaOSZK MEK

Il redentore (Olasz)

Quando lo scrittore ultimò il suo ultimo dramma,
erano le dieci del mattino. Per la sera gli rimasero
due scene difficili. Trascorse la notte scrivendo.
Frattempo , come minimo avrà bevuto una diecina
di caffè, avrà percorso almeno una diecina di chilometri
camminando su e giù, nella stretta stanza d’albergo.
Eppure, adesso si  sentì cosi fresco, come se fosse
privo di corpo e cosi felice come se la vita fosse
diventata bella, e cosi libero come se il mondo
avesse smesso ad esistere.

Si fece un altro caffè.
Scese giù in riva. Cercò il barcaiolo.

- Signor Volentik, mi porta un po’ fuori sull’acqua? –
lo domandò.

- Si accomodi pure – disse il barcaiolo.
Il cielo era nuvoloso ma non c’era un filo di vento.
Come un’ enorme lastra di vetro, era tale, grigio
e scintillante il lago. Il signor Volentik vogava con
battute corte e veloci, come si usa fare sul
Balaton.

- Che pensa  – domandò lo scrittore, dopo aver
fatto un bel pezzo di strada –  dalla riva si può
vedere fin qua?
- Ancora si può. - Rispose il barcaiolo.

Proseguirono. Il tetto rosso della casa della
villeggiatura  veniva piano coperto dagli alberi.
Si vedeva solo il verde della riva e il fumo del treno.

- Anche adesso? –  domandò.

- Anche adesso.  –  disse il barcaiolo.

Si sentiva solo il sciabordio dei remi; dalla riva
non arrivò più nessun suono. Case, porti e boschi
non si distinguevano più. Là, dove finiva il lago,
sembrava una riga fatta con la matita.

- Anche adesso si vede fin qua? – domandò lo
scrittore.

- Adesso non più. –

Lo scrittore scalciò via i sandali dai piedi
e si alzò.

- Allora tirate i remi in barca, signor Volentik. –
Voglio provare a camminare un po’ sul’acqua.
 

 

 

 

 

 

 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap