Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Örkény István: Mântuitorul (A Megváltó Román nyelven)

Örkény István portréja

Vissza a fordító lapjára

A Megváltó (Magyar)

 

Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.

Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.

- Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? - kérdezte tőle.

- Tessék beülni - mondta a csónakos.

Borús volt az ég, de szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveglap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.

- Mit gondol? - kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. - Ide látni még a partról?

- Még ide - mondta a csónakos.

Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.

- Még most is? - kérdezte az író.

- Még most is - mondta a csónakos.

Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang. Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.

- Még most is ide látni? - kérdezte az író.

A csónakos körül nézett.

- Ide már nem.

Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.

- Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi - mondta. - Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.



FeltöltőKárpáti Göttler László Antal
Az idézet forrásaOSZK MEK

Mântuitorul (Román)

Era ora zece înainte de masă, când sciitorul şi-a terminat noua dramă. Seara încă mai lipseau două scene grele. A scris toată  noaptea. Între timp şi-a făcut cel puţin zece cafele, şi a parcurs cel puţin zece kilometrii dus-întors în camera mică de hotel. Acum totuşi se simţea atât de ager, parcă nici n-ar avea trup, atât de fericit, parcă viaţa ar fi mai frumoasă, şi atât de liber, parcă lumea toată s-ar fi terminat.

Şi-a făcut  încă o cafea. Apoi a coborât pe mal. L-a căutat pe luntraş.

- Mă duci puţin cu barca, nea Volentik? – l-a întrebat.

- Poftiţi, luaţi loc – spuse luntraşul.

Cerul era înnourat, dar n-a bătut nici o briză. Ca un geam uriaş de sticlă, atât de plat, sur şi strălucitor a fot lacul. Nea Volentik vâslea cu lovituri scurte, dar rapizi, cum pe Balaton e obişnuit.

- Ce gândeşti? – întrebase scriitorul, când au parcurs o bună bucată din drum. – Se poate vedea de pe mal până aici?

- Încă da – spuse luntraşul.

Au mers mai departe. Acoperişul cu ţigle roşii a casei de odihnă au acoperit crengile pomilor. Doar verdeaţa malului şi fumul trenului se zărea.

- Şi acuma? – întrebase scriitorul.

- Şi acuma. – spuse luntraşul.

Doar bătaia vâslelor se auzea, de pe mal nu ajungeau sunete până aici. Sau spălăcit contururile caselor, porturilor şi a pădurilor. Doar ca o linie desenată se vedea malul, unde lacul se termina.

- Şi acuma se poate vedea până aici? – întrebase scriitorul.

Luntraşul sa uitat împrejur.

- Până aici nu.

Scriitorul sa descălţat de sandale, şi sa ridicat în picioare.

- Atunci scoate vâsla, nea Volentik – spuse – Am să încerc să umblu puţin pe apă.




FeltöltőBandi András
Az idézet forrásasaját

minimap