Örkény István: Presztízs

Két hétig terveztük, hogy majd veszünk. Mindennap megálltunk a kirakatok előtt, sóváran néztük. Végül is a születésem napján, április 5-én déli tizenkét órakor megkérdeztük, mibe kerül.
- 275 frankba - mondta a gyümölcsárus. - Elsőrendű, teljesen friss, zamatos ananász.
A feleségem drágállotta, én nem. A görögdinnyéhez képest persze sok, de az ananászhoz képest bizonyára nem. Megvettük, hazavittük. Beállítottuk egy hamutartóba, néztük. Körbejártuk, barátkoztunk vele, dicsértük, milyen szép és egzotikus. A tetején külön növény hajtott ki belőle, valami pálmaféle; ha locsolnánk, vagy vízbe tennénk, talán hamarosan nagyra nőne és kivirágzana.
A szállóban rögtön híre futott, hogy a kilencesben vettek egy ananászt. A takarítónő bejött, és bemutatkozott - eddig a percig ugyanis színét se láttuk -, és azt javasolta, hogy hámozzuk meg, és fölszeletelve, kristálycukorral meghintve hagyjuk állni egy vagy két napig.
„Ostobaság - mondta egy angol diáklány a lépcsőfordulóban. - Rummal egyék, úgy a legfinomabb.”
Egy honfitárs, akivel eddig csak köszönő viszonyt tartottunk, cédulát csúsztatott az ajtóhasadékba.
„Ne hallgassanak senkire - írta. - Jó vastagon le kell hámozni, mert a héja élvezhetetlen, de a húsát úgy kell fogyasztani, ahogy van.”
Este meghámoztuk és megettük. Semmi íze sem volt. Alig valamivel volt rosszabb, mint a tök. Nyersen is, cukorral is, rummal is. Nagy nehezen legyűrtük, ittunk rá egy pohár vizet. Harmadnap szembetalálkoztunk az angol lánnyal a folyosón.
„Hogy ízlett?” - érdeklődött.
„Nagyon” - feleltem. Felsóhajtott.
„Hiába - mondta -, az ananász, ananász.”
Azóta lopva megmegállok a gyümölcsárus standja előtt, és vágyakozva nézem az ananászokat.

Che l’avremmo comprato, avevamo progettato per due
settimane. Ci fermavamo tutti i giorni davanti la vetrina,
lo guardavamo con avidità. Infine al giorno del mio
compleanno, il 5 di aprile, alle dodici di mezzogiorno,
abbiamo chiesto quanto costa.
- 275 franchi – disse il fruttivendolo. Un freschissimo,
succulento ananas di prima qualità.
Mia moglie lo trovò caro, io no. Ovviamente rispetto
al melone è caro, ma rispetto all’ananas certamente no.
Lo abbiamo comprammo e portato a casa. Lo abbiamo
posato dentro un portacenere e lo guardavamo.
Gli giravamo intorno, cercavamo di conoscerlo, lodavamo
la sua bellezza e il suo aspetto esotico. Dalla parte
superiore gli spuntava una pianta, una specie di palma:
innaffiandolo o mettendolo nell’acqua, forse sarebbe
presto diventata grande e avrebbe portato dei fiori.
La notizia, che al numero nove avevano comprato un
ananas, si diffuse presto nell’ostello. Entrò la donna
di servizio e si presentò – finora, di lei non abbiamo visto
neppure l’ombra -, e ci consigliò di sbucciarlo, e una volta
affettato cospargerlo con lo zucchero semolato e lasciarlo
stare per uno o due giorni.
“Stupidaggini – disse una studentessa inglese sul
pianerottolo. – mangiatelo col rum, è delizioso.
Un coinquilino, con cui finora avevamo scambiato solo
qualche saluto, aveva infilato un biglietto nella fessura
della porta.
“Non ascoltate nessuno” – scrisse. Bisogna levargli la
spessa buccia, ch’è incommestibile e la polpa mangiarlo
così com’è.”
A sera l’abbiamo sbucciato e l’abbiamo mangiato. Non
sapeva di niente. Era malapena un po’ peggio della zucca.
Sia a crudo, che con il zucchero o con il rum. Lo abbiamo
mandato giù con un po’ di difficoltà, bevendo sopra un
bicchiere d’acqua. Il terzo giorno, nel corridoio, abbiamo
incontrato la ragazza inglese.
“Vi era piaciuto?” s’interessò.   
“Tanto” – risposi. Lei sospirò.
“Già – disse –, un ananas è sempre un ananas.”
Da allora, di nascosto, mi fermo davanti la bancarella
del fruttivendolo e guardo gli ananas col desiderio.