Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

A. Túri Zsuzsa: Remember? (Emlékszel? Angol nyelven)

A. Túri Zsuzsa portréja

Emlékszel? (Magyar)

Hányszor jártunk együtt a temetőben
gondtalan gyerekként,
november pókhálós,
nyúlós délutánjain,
tejes ködben,
vidáman,
meg persze máskor is.
 
Mindig halnak meg emberek.
 
Emlékszel?
 
Minden temetésen nevetőgörccsel küszködtünk,
nem, nem voltunk gonoszak,
de elég volt a másikra nézni,
ilyen hatással voltunk egymásra…
A már megásott sírgödrök
fogatlan szájakként vártak “lakóikra”,
hogy elnyeljék őket,
mi pedig lökdöstük egymást,
s ha valamelyikünk elesett,
a másik felsegítette és folytatódott a játék,
a kergetőzés a fejfák között,             
a sárban.
 
Orrunkat facsarta a mindig nedves föld illata.
 
Emlékszel?
 
Egyszer
varjúszerű öregasszonyok,
tiszta feketében,
elfogtak bennünket egy hosszú búcsúbeszéd alatt és befogták a szánkat,
kezük,
mint a kiszáradt kenyérhaj,
reszelős,
“ejnye, gyerekek”, károgták,
szaguk:
molyirtóval kevert levendula.
 
Nekünk meg a könnyünk csorgott a nevetéstől.
 
Február környékén repedezett a föld és jajgatott a szél.
Virágokat vittünk egy sírra
egy másikról,
mert színesek voltak és beragyogták a telet.
 
Emlékszel?
 
Az omladozó keresztek között májusban bújócskáztunk,
s lógattuk lábunkat a magas sírkövekről.                 
 
Harangozónak akartunk menni,
mert állítólag könnyű munka és jól fizet.
 
Emlékszel?
 
Augusztusban fröcsköltük a vizet,
mert meleg volt,
mert fiatalok voltunk,
mert éltünk.
 
Most érted szól a harang
és én
magamat sajnálom.
 
Velem mi lesz?
 



FeltöltőN.Ullrich Katalin
Az idézet forrásaa szerző

Remember? (Angol)

How much time we spent at the graveyard
as naughty, little children,
on clammy, cobwebbed
November afternoons,
in milk-white fog,
happily,
and in fact any other time, too.
 
People die all the time.
 
Remember?
 
At funerals, fits of laughter hardly forced back,
no, we weren’t wicked,
but a glance at the other was enough,
we used to be on such terms...          
The grave-pits having been dug
waited like teethless mouths for their „lodgers”
to engulf them,
we nudged each other,
and if one of us fell,
the other would help her up and we went on
tagging among the headstones                            
in the mud.
 
The smell of that always wet ground vexed our noses.
 
Remember?
 
Once
crow-like old women,
from head to toe in black,
grabbed and gagged us during a long farewell-sermon,
their hands
were like dried-up breadcrusts,
raspy,
they croaked, ’shame on you, kids’,
and their smell -
moth-ball and lavender mixture.
 
Tears ran down our faces with laughter.
 
Around February the earth crackled and winds wailed.
We placed flowers onto a tomb
from another one,
for they were colourful and brightened the winter.
 
Remember?
 
Among the tumble-down crosses we played hide-and-seek in May,
and let our legs swing from the tall gravestones.                 
 
We wanted to become bell-ringers,
for the job was supposed to be easy and pay well.
 
Remember?
 
In August we splashed water,
because it was hot,
because we were young,
because we lived.
 
Now the bell tolls for thee,
and I
pity myself.
 
What will become of me?
 



FeltöltőN.Ullrich Katalin
Az idézet forrásaN. U. K.

minimap