Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

A. Túri Zsuzsa: Ti ricordi? (Emlékszel? Olasz nyelven)

A. Túri Zsuzsa portréja

Emlékszel? (Magyar)

Hányszor jártunk együtt a temetőben
gondtalan gyerekként,
november pókhálós,
nyúlós délutánjain,
tejes ködben,
vidáman,
meg persze máskor is.
 
Mindig halnak meg emberek.
 
Emlékszel?
 
Minden temetésen nevetőgörccsel küszködtünk,
nem, nem voltunk gonoszak,
de elég volt a másikra nézni,
ilyen hatással voltunk egymásra…
A már megásott sírgödrök
fogatlan szájakként vártak “lakóikra”,
hogy elnyeljék őket,
mi pedig lökdöstük egymást,
s ha valamelyikünk elesett,
a másik felsegítette és folytatódott a játék,
a kergetőzés a fejfák között,             
a sárban.
 
Orrunkat facsarta a mindig nedves föld illata.
 
Emlékszel?
 
Egyszer
varjúszerű öregasszonyok,
tiszta feketében,
elfogtak bennünket egy hosszú búcsúbeszéd alatt és befogták a szánkat,
kezük,
mint a kiszáradt kenyérhaj,
reszelős,
“ejnye, gyerekek”, károgták,
szaguk:
molyirtóval kevert levendula.
 
Nekünk meg a könnyünk csorgott a nevetéstől.
 
Február környékén repedezett a föld és jajgatott a szél.
Virágokat vittünk egy sírra
egy másikról,
mert színesek voltak és beragyogták a telet.
 
Emlékszel?
 
Az omladozó keresztek között májusban bújócskáztunk,
s lógattuk lábunkat a magas sírkövekről.                 
 
Harangozónak akartunk menni,
mert állítólag könnyű munka és jól fizet.
 
Emlékszel?
 
Augusztusban fröcsköltük a vizet,
mert meleg volt,
mert fiatalok voltunk,
mert éltünk.
 
Most érted szól a harang
és én
magamat sajnálom.
 
Velem mi lesz?
 



FeltöltőN.Ullrich Katalin
Az idézet forrásaa szerző

Ti ricordi? (Olasz)

Quante volte siamo andati insieme al cimitero
come bambini spensierati,
certi ragnatelosi  e viscosi
pomeriggi di novembre,
nella nebbia lattiginosa,
allegramente,
certo, anche in altre occasioni.
 
La gente muore di continuo.
 
Ti ricordi?
 
Ai funerali combattevamo contro gli attacchi di riso,
no, non eravamo malvagi,
ma bastava guardar l’un l’altro
avevamo quest’effetto sull’altro…
le fosse già scavate attendevano,
come bocche sdentate,
gli “abitanti” per inghiottirli,
noi invece ci si spintonava,
se uno di noi due cadeva,
l’altro aiutava a rialzarsi e continuava il gioco,
la scorribanda tra le lapidi,
nel fango.
 
L’odore della terra bagnata ci pungeva sempre il naso.
 
Ti ricordi?
 
Una volta,
vecchiette somiglianti ai corvi,
vestite interamente di nero,
ci afferrarono durante un lungo discorso d’addio
e ci tapparono le bocche,
le loro mani,
ruvide,
come crosta di pane essiccata,
“oibò, ragazzi”, gracidavano,
il loro odore:
miscela d’antitarmico e lavanda.
 
E a noi, dalle risate scorrevano le lacrime sul viso.
 
Intorno a febbraio si crepava la terra e ululava il vento.
I fiori da una tomba
portavamo sull’altra,
perché erano colorati e irradiavano l’inverno.
 
Ti ricordi?
 
In maggio, tra croci fatiscenti giocavamo a nascondiglio,
e pencolavamo le gambe dalle alte pietre tombali.
 
Volevamo diventare campanari,
perché a suo dire era un lavoro facile e ben pagato.
 
Ti ricordi?
 
In agosto spruzzavamo l’acqua,
perché faceva caldo,
perché eravamo giovani,
perché eravamo vivi.
 
Ora è per te, che suona la campana
ed io
compiango me stessa.
 
Di me che ne sarà?
 
 
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap