Vallomás (Magyar)
Te, akinek annyi szived van, Ahányat lelked megteremt, Aki színes kaméleonként Varázsolsz multat és jelent, Kinek a szín fényes világod, Melyet lánglelked áthevít - Ki tudnád-e vajon nevetni Egy bús poéta könnyeit?...
Ki tudnád-e vajon nevetni, Mert úgy imád, mert úgy szeret, Ahogy nem a színpadon szoktak, Vagy az életben - emberek; Hogy szép lelked teremtő lángját Úgy nem áhítja senki más; Hogy szerelmét el nem rabolná Sem távolság, sem megszokás.
Te, aki már ezer élet közt Osztottad szét a lelkedet, Elképzeled, hogy egy egész szív Mást nem, csak tégedet szeret. Hogy azt, ki a festett világban Elvesztette önnönmagát - Egy bús poéta úgy imádja, Mint az igazság angyalát...
Elhiszed-e egy ismeretlen, Álmot szövő költő szavát? Elolvasod szívéből vérző, Szerelmes, bánatos dalát? Meg fogod-e szíved kérdezni, Vajon szeretni tud-e még, Vagy trubadurod megsajnálni Lelkednek kegy gyanánt elég?...
Szívem szorul a félelemtől S megrendül a kétség alatt, Hogy szeretni csak színpadon tudsz S magadnak élned nem szabad. Hogy szíved e rajongó álmon Csak gúnyolódik, csak nevet... - Még nem érzéd szivem szerelmét, Már itt a vég... Isten veled!... |
|