Ady Endre: Az ős Kaján

Bibor-palásban jött Keletről

A rímek ősi hajnalán.

Jött boros kedvvel, paripásan,

Zeneszerszámmal, dalosan

És mellém ült le ős Kaján.

 

Duhaj legény, fülembe nótáz,

Iszunk, iszunk s én hallgatom.

Piros hajnalok hosszú sorban

Suhannak el és részegen

Kopognak be az ablakon.

 

Szent Kelet vesztett boldogsága,

Ez a gyalázatos jelen

És a kicifrált köd-jövendő

Táncol egy boros asztalon

S ős Kaján birkózik velem.

 

Én rossz zsaketben bóbiskálok,

Az ős Kaján vállán bibor.

Feszület, két gyertya, komorság.

Nagy torna ez, bús, végtelen

S az asztalon ömlik a bor.

 

Ó-Babylon ideje óta

Az ős Kaján harcol velem.

Ott járhatott egy céda ősöm

S nekem azóta cimborám,

Apám, császárom, istenem.

 

Korhely Apolló, gúnyos arcú,

Palástja csusszan, lova vár,

De áll a bál és zúg a torna.

Bujdosik, egyre bujdosik

Véres asztalon a pohár.

 

»Nagyságos úr, kegyes pajtásom,

Bocsáss már, nehéz a fejem.

Sok volt, sok volt immár a jóból,

Sok volt a bűn, az éj, a vágy,

Apám, sok volt a szerelem.«

 

Nyögve kinálom törött lantom,

Törött szivem, de ő kacag.

Robogva jár, kel, fut az Élet

Énekes, véres és boros,

Szent korcsma-ablakunk alatt.

 

»Uram, kelj mással viadalra,

Nekem az öröm nem öröm.

Fejfájás a mámor s a hírnév.

Cudar álmokban elkopott

A büszke oroszlán-köröm.«

 

»Uram, az én rögöm magyar rög,

Meddő, kisajtolt. Mit akar

A te nagy mámor-biztatásod?

Mit ér bor- és vér-áldomás?

Mit ér az ember, ha magyar?«

 

»Uram, én szegény, kósza szolga,

Elhasznált, nagy bolond vagyok,

Miért igyak most már rogyásig?

Pénzem nincs, hitem elinalt,

Erőm elfogyott, meghalok.«

 

»Uram, van egy anyám: szent asszony.

Van egy Lédám: áldott legyen.

Van egy pár álom-villanásom,

Egy-két hivem. S lelkem alatt

Egy nagy mocsár: a förtelem.«

 

»Volna talán egy-két nótám is,

Egy-két buja, új, nagy dalom,

De, íme, el akarok esni

Asztal alatt, mámor alatt

Ezen az ős viadalon«

 

»Uram, bocsásd el bús szolgádat,

Nincs semmi már, csak: a Bizony,

Az ős Bizony, a biztos romlás,

Ne igézz, ne bánts, ne itass.

Uram, én többet nem iszom.«

 

»Van csömöröm, nagy irtózásom

S egy beteg, fonnyadt derekam.

Utolszor meghajlok előtted,

Földhöz vágom a poharam.

Uram, én megadom magam.«

 

S már látom, mint kap paripára,

Vállamra üt, nagyot nevet

S viszik tovább a táltosával

Pogány dalok, víg hajnalok,

Boszorkányos, forró szelek.

 

Száll Keletről tovább Nyugatra,

Új, pogány tornákra szalad

S én feszülettel, tört pohárral,

Hült testtel, dermedt-vidoran

Elnyúlok az asztal alatt.