a menekülés hátulütői (Magyar)
ahogy elindultunk, éreztem, hogy itt valami nem stimmel, tényleg biztos voltam benne, a zöld skodánkban voltunk, és mondtam, hogy én nem akarok vezetni, nem is tudok, de te győzködtél, hogy jó lesz, pedig tudtam, ha odaülök, akkor utolérnek, és azt nem engedhetem, mert akkor jönnek, és megkérdezik, hogy mit is akarunk, és ezt a kérdést nem bírnánk elviselni, az ég szerelmére, egyszerűen nem engedhetjük ezt, közben recsegett valami rossz rádió, mondtad, tegyem el, mert olyan altató zene megy, hogy beragadnak a szemeid a sárba, mindig ilyen körülményesen fogalmaztál, talán én is tőled tanultam, de hát akkor ketten voltunk, megtehetted, és nem akartam, hogy lelassuljunk, mert akkor megtalálnak, szóval tettem valami bluest, azt szereted, örök, mint az elfojtás, mondod, már megint hogy mondhatsz ilyet, de nem akartam akadékoskodni, ekkor megérkeztünk az öbölhöz, ahol tudtuk, hogy oda már nem jöhetnek utánunk, és kiszálltunk, és persze nem volt fürdőruha, mert nem ide indultunk, így meztelenül mentél be a vízbe, és mondtam, hogy nálad szebben senki nem tudná hordani a bőröd, de én nem mertem betenni a lábam a vízbe, mert ott osonnak a halak mindenütt, és engem kiver a verejték, ha hozzám érnek, nem bízom bennük, túl sok mindent hallgatnak el, mondtam, de te is, mondtad, de inkább gyere ki te is, mert mi van ha kijönnek a medúzák, úgyhogy kiúsztál, és én akkor azt mondtam, nem akarok meghalni, és te mondtad, nem fogsz, pedig már szaporodtak a hajamban a tetvek és a szakállam is viszketett, te egyenként szedted ki, mondtad, úgy nem fáj annyira talán, kétezerszáztizenöt, pont ennyit húztál ki, számoltad, pontosan, és azt is, hogy mennyi maradt, egyenleteket rajzoltál akkor a homokba, és én féltem, hogy mi van, ha kifakadnak az egek, akkor minden hiábavaló volt, miért jöttünk volna eddig, de te mindig olyan karcsú voltál, mondtam, még az eső is máskép csorog végig rajtad, és akkor láttam, hogy eltűnt a skoda, és benne volt a kulcs és minden, és eltűntek a felhők, de az öböl is túl messze volt már, és lerántottál a fűbe, mondtad, nehogy meglássanak, és szúrta az arcom és belement a föld a számba, és már sötét volt, és dideregtünk, a szél csiklintotta a hátunk, és tudtuk, hogy hamarosan ránk találnak, így, kiszolgáltatottan, te meg csak amiatt aggódtál, hogy ha nem érünk haza időben, nem tudod megfőzni a lencsefőzeléket.
|
|