A dalnok búja (Magyar)
Sötét éjben, rideg lakában, Virraszta meddő bánatában A dalnok egyedűl; Mint egy koporsó, néma lantja, Nehéz gondban fejét lehajtja, Bús hangszerére dűl.
Mellette és körűle vannak Romjai sok törött sohajnak, Szárnyaszegett dalok, Szelleme gyászos töredéki, Fájdalma átkövült emléki... Romok közt andalog! -
Miért nem zendül, mire hallgat, Oh ének ifja, lantod, ajkad? Miért így vesztegel? Vagy szíved elfásult, kiégett - S a szép világ bübája téged Többé nem érdekel?
Nem lelkesülsz-e föl, ha nézed, Tavasszal az ifjú természet Hogyan képez, teremt? Nem hallod-é a lomb sohajját? És a patak csörgő morajját Nem érted, mit jelent?
A fölkelő, a nyúgovó nap Kietlenebb-e s untatóabb, Mint egykoron vala? Nem hat meg az éj szent magánya? A holdvilág sejtelmes árnya, S a fülmilék dala?
- "Hagyj, kérlek, itt némán epednem. Oh, volna bár kiégve keblem S többé ne érzenék!... De, mint a Mózes bokra hajdan, A dalnok-szív ég olthatatlan És soha el nem ég.
Jő a tavasz... virágot ápol, Mind ez, mit a hősek porábol Fel bír éleszteni! A lombsohaj ezrek nyögése, És a patak gyász csörrenése...? Könnyű megérteni.
A felkelő, az elhunyó nap Hozott-e ma, igér-e holnap Örömet és reményt? S az éjfélnek van-é magánya? Megnépesíti holtak árnya, Felzaklatván, az éjt. -"
Dalnok, ha van szivednek búja, S érinti azt fájdalmak ujja, Hangot hogy mégsem ad? Hiszen a bú mesterkezének Verésitől a legszebb ének, A legszebb dal fakad.
- "Haj! zönghet-é a szívnek húrja. Midőn a bánat tépi, dúlja S nem óva nyúl felé? Ha durva kézzel gyönge lantod Kemény sziklához paskolandod: Hármonia kel-é?"
Szülötte vagy tán gyáva kornak, Lelkedben eszmék gyulva forrnak S nincs tárgy, kiöntened? Tettekre híni fel a vásott Idők fiát szent hivatásod, Munkára költened!
- "Nem gyávaság korában éltem, Láttam sokat, mindent megértem, Mind a szépet, nagyot, Miről zengett magasztos ének, Mit följegyezvén a történet, Csodául fennhagyott:
Láttam Marathon győzedelmét, Spárta leányi honszerelmét, Xerxes özön hadát Leonidást Thermopylaeben, És Tyrtaeust, lanttal kezében, Buzdítni a csatát..."
Csodálatos! hát mégse szólal Hurjaidon magasztaló dal? A hőslakoma vár: Csaták után, hűs mirtusz enyhén, Nyugvó daliák közt pihenvén, Édes a dal s pohár.
- "Csaták után, haj! nincs vidám tor, Mit ének fűszerezne s vándor Kehelynek örömi: Ciprus ködében a daliák A dalnok énekét nem hallják - Nem értik - zöngeni!
De ő nem is zeng. Tehetetlen Lantját letészi csüggedetten És szíve felzokog: Oh, ti nagyok, oh, ti dicsőek, Félisteni régmult időnek, Szerencsés dalnokok!
Fényes, magasztos korban élni, Büszkén emlékezni, s remélni, Tinéktek adatott! Osztozni a hősnek babérján, Vagy bús panaszt emelni sírján: De mindig - szabadott.
Megállapítni az időnek, A mult ködébe sietőnek, Rohanó kerekét, Bírván szelíd ének hatalmát, Örökéltűvé tenni a mát S tegnap történetét.
Tinéktek adatott, a gyenge Lant hurjain játszani s zengve Éltetni az erőst! És, kit nehéz vas dönte sirba, Az istenekkel tenni sorba, - Feltámasztván a hőst.
És adatott vala tinéktek Teremteni új nemzedéket Az elhunyt sirjain; Építni várost, Amphionként, Hol durva kő mozdúla önként A lantos húrjain.
Én a kifáradt küzdelemnek Hanyatló korszakán merengek, Szemem alátekint... Késő, habár láttam virágát, Biztatnom a kidőlt fa ágát: Virágozzék megint." |
|