Arany János: Rege a csodaszarvasról
Rege a csodaszarvasról (Magyar)Száll a madár, ágrul ágra, Száll az ének, szájrul szájra; Fű kizöldül ó sirhanton, Bajnok ébred hősi lanton.
Vadat űzni feljövének Hős fiai szép Enéhnek: Hunor s Magyar, két dalia, Két egytestvér, Ménrót fia.
Ötven-ötven jó leventét Kiszemeltek, hogy követnék; Mint valamely véres hadra, Fegyverkeztek könnyű vadra.
Vad előttük vérbe fekszik, Őz vagy szarvas nem menekszik; Elejtették már a hímet - Üldözik a szarvas-gímet.
Gím után ők egyre törnek Puszta martján sós tengernek, Hol a farkas, hol a medve Sohasem járt, eltévedne.
De a párducz, vad oroszlán Végig üvölt a nagy pusztán, Sárga tigris ott kölykezik, Fiát eszi ha éhezik.
Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra.
Már a nap is lemenőben, Tüzet rakott a felhőben; Ők a szarvast egyre űzik, - Alkonyatkor im eltűnik.
Értek vala éjszakára Kur vízének a partjára; Folyó víznek partja mellett Paripájok jól legelhet.
Monda Hunor: itt leszálljunk, Megitassunk, meg is háljunk, Monda Magyar: viradattal Visszatérjünk a csapattal. -
Haj, vitézek! haj, leventék! Micsoda föld ez a vidék, Hogy itt a nap száll keletre? Nem, mint máshol, naplementre?
Szólt egy bajnok: én ugy nézem, Hogy lement az déli részen. Szólt egy másik: nem gondolnám: Ott vöröslik észak ormán.
Folyamparton ők leszálltak, Megitattak, meg is háltak, Hogy majd reggel, viradattal Hazatérnek a csapattal.
Szellő támad hűs hajnalra, Bíborodik az ég alja; Hát a szarvas nagy merészen Ott szökdécsel, túl a vizen.
Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra.
Nosza rajta, gyors legények! Érjük utól azt a gímet. És – akarva, akaratlan - Űzik ismét szakadatlan.
Kur folyót ők átalúszták, Még vadabbak olt a puszták, Ember ottan egy fűszálat, Egy csöpp vizet nem találhat.
A föld háta fölomolván, Sziksót izzad csupasz ormán, Forrás vize nem iható, Kénköves bűzt lehel a tó.
Forrás keble olajt buzog; Itt is, ott is égnek azok, Mint sok őrtűz setét éjjel Lobban a láng szerteszélyel.
Minden este bánva bánják, Hogy e vadat mér’ kivánják, Mért is üzik egyre, nyomba, - Tévelyitő bús vadonba.
Mégis, mégis, ha reggel lett, A gímszarvast űzni kellett, Mint töviset szél játéka, Mint madarat az árnyéka.
Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra.
Vadont s a Dont ők felverik A Mejóti kis tengerig; Süppedékes mély tavaknak Szigetére ők behatnak.
Ott a szarvas, mint a pára - Köd előtte, köd utána - Mig az ember szélyelnézne: Szemök elől elenyésze.
Hóha! hóha! Hol van a vad? - Egy kiáltja: ihon szalad! Más kiáltja: itt van, itten! A harmadik: sehol sincsen!
Minden zugot megüldöznek, Minden bokrot átaldöfnek; Gyik ha rezzen, fajd ha rebben: De a gímvad nincs ezekben.
Szóla Magyar: hej! ki tudja Merre van a hazánk útja? Kerek az ég mindenfelé - Anyám, anyám, meghalsz belé!
Szóla Hunor: itt maradjunk! Tanyát verjünk; itthon vagyunk; Selyem a fű, édes a víz, Fa-odúból csöpög a méz.
Kék folyam ad fényes halat, Vőrhenyő vad izes falat, Feszes az íjj sebes a nyíl, Harczkalandon zsákmány a díj.
Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek, Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra.
Hogy eluntak otthon űlni, Halat csalni, őzet űzni: Új kalandra, szebb csatára Ereszkedtek a pusztára.
Puszta földön, sik fenyéren Zene hallik sötét éjen, Zene, síp, dob, mély vadonban, Mintha égből, mint álomban.
Tündér lyányok ottan laknak, Tánczot ropnak, ugy mulatnak; Szőve ködbül sátoruk van: Ugy mulatnak sátorukban.
Férfi egy sincs közelébe’; De a földi lyányok szépe: Lyányai Belárnak, Dúlnak, Tündérséget ott tanulnak.
Dúl királyé, legszebb, kettő; Agg Beláré tizenkettő; Összesen mind: száz meg kettő A tündérré válni kezdő.
Kemény próba: férfit ölni, Kilencz ifjat megbüvölni, Szerelemre csalogatni, Szerelemtől szűz maradni.
Így tanulnak tündérséget, Szivszakasztó mesterséget; Minden éjjel számot adnak, S minden éjjel úgy vigadnak.
Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra.
Hang után ők, szembe széllel, Fény után ők, födve éjjel, Mennek óvást, mennek árnyon; Ki lepét fog, lopva járjon.
Monda Magyar: ez a síp-hang, Bátya, bennem végig csikland; Monda Hunor: vérem’ hatja Szűzek árnya-fordulatja.
Haj vitézek! haj elébe! Kiki egyet az ölébe! Vigyük haza asszonyunkat; Fújja felszél a nyomunkat.
Sarkantyúba lovat vesznek, Kantárszárat megeresztnek; A leányság benn, a körbe’ - Mind a körbe’, sok az ölbe’.
Nagy sikoltás erre támad, Futna szélyel a leányhad; Elől tűzbe, hátul vízbe, Mindenkép jut férfi kézbe.
Tündér lyányok ott eltűntek, Szárnyok lévén elrepűltek; De a többi hova legyen? Földbe bújjon? elsülyedjen?
Abbul immár nincsen semmi: Szűzi daczczal tündér lenni; Vágtat a ló, és a pusztán Nagy üres éj hallgat oztán.
Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek, Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra.
Dúl leányi, a legszebbek, Hunor, Magyar nője lettek; S a leventék, épen százan, Megosztoztak mind a százon.
Büszke lyányok ott idővel Megbékéltek asszony fővel; Haza többé nem készültek Engesztelni fiat szüllek.
Tó szigetje édes honná, Sátoruk lőn szép otthonná, Ágyok áldott nyugalommá: Nincs egyéb, mi őket vonná.
Fiat szültek hősi nemre, Szép leányt is szerelemre; Dali törzsnek ifjú ágot, Maguk helyett szűz virágot.
Hős fiakból ketten-ketten, Két vezéré kétszer-ketten, Feje lőn mind egy-egy nemnek: Száznyolcz ágra ezek mennek.
Hunor ága hún fajt nemzett, Magyaré a magyar nemzet; Szaporúság lőn temérdek: A szigetben nem is fértek.
Szittya földet elözönlék, Dúl királynak dús örökjét; - És azóta, hősök párja! Híretek száll szájrul szájra.
|
Kérjen fordítást! |