Arany János: Toldi

Előhang

,Mostan emlékezem az elmult időkről,
Az elmult időkben jó Tholdi Miklósról...‘

Ilosvai.

Mint ha pásztortűz ég őszi éjtszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.
Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.

Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.
Hárman sem birnátok súlyos buzogányát,
Parittyaköveit, öklelő kopjáját;
Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,
,És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.‘

Wie wenn Hirtenfeuer flackert auf der Heide
in herbsttrüben Nächten leuchtend in die Weite,
wähn ich Miklós Toldis Antlitz zu gewahren
in der Vorzeit gut vor vier-, fünfhundert Jahren.
Seh beim Lanzenstechen den bewährten Kühnen
auch in blutgen Schlachten die Gestalt des Hünen,
höre seine Stimme wie den Donner rollen,
jeder würd heut glauben, es sei Gottes Grollen.

Wo es Not am Mann war, kannte er kein Weichen,
nirgends auf der Welt gibts heute seinesgleichen.
Käm zu euch er wieder, stärken eure Reihen,
hieltet ihr sein Tun für Spiegelfechtereien.
Nicht einmal zu dritt könnt ihr sein Streitbeil schwingen,
werfen seine Steine, keinem würd's gelingen.
Wer bloß seinen Schild säh, deucht' sich für verloren,
oder an den Stiefeln, die er trug, die Sporen.