Bátai Tibor: Összezavar, kimerít [sikerült megúszom]

Maga, igen, maga. A nevetséges 
esernyőjével a megállóban. Noha 
csak szemerkél. Hiába tekergeti 
a nyakát. Mióta tudja, hogy figyelem? 

                    Látom, nem köti le, ami odabent 
                    történik. Szerintem törvénytelen így 
                    fölhajtani a feketét. Nem lennék 
                     a helyében. Képtelen rá, hogy élvezze. 

Az életet. Bámulom, jobb híján. Most 
épp magát az üres járdaszigeten. 
Bár már baromira unom, ahogyan 
közönyt mímel. Végül is ki figyel? És kit? 

                       Fogadni mernék, fizetéskor bezzeg 
                       mindjárt megélénkül. Talán vissza 
                       is kérdez a számlára. Képes rá. Hogy 
                       a fenébe stírölhet egy ilyen alak? 

Jóval kezd, ha vesémbe akar látni. 
Roppant kényes vagyok személyiségi 
jogaimra. Meg arra is, hogy senki 
esernyője ne takarhasson ki semmit. 

                         A valóságból. Vagy előlem. Ami 
                         bizonyos, hogy meneküléssel ér fel 
                         minden gesztusa. Egészen pontosan 
                         a hiányuk. Egyre jobban összezavar. 

Kimerít. A várakozás. Jöhetne 
már a pincérlány. Vagy a villamos, hogy 
véget vessen a képtelen helyzetnek. 
Kínos, amikor a fagylalt így visszanyal. 

                        Most szinte szimpatikus, hogy ennyire 
                        elanyátlanodott. Bolond lennék, ha 
                        hagynám lépre csalni magam. Még jó, hogy 
                        végre felszállhatok. Sikerült megúsznom. 

           Ezt a kellemetlen kalandot inkább 
           megspóroltam volna. Már egy tök üres 
           presszóban / megállóban sem lehet megbízni.
           Végképp itt az ideje, hogy másikat keressek.