Bátai Tibor: Zbunjuje me, iscrpljuje [uspeo sam se izvući] (Összezavar, kimerít [sikerült megúszom] Szerb nyelven)

Maga, igen, maga. A nevetséges 
esernyőjével a megállóban. Noha 
csak szemerkél. Hiába tekergeti 
a nyakát. Mióta tudja, hogy figyelem? 

                    Látom, nem köti le, ami odabent 
                    történik. Szerintem törvénytelen így 
                    fölhajtani a feketét. Nem lennék 
                     a helyében. Képtelen rá, hogy élvezze. 

Az életet. Bámulom, jobb híján. Most 
épp magát az üres járdaszigeten. 
Bár már baromira unom, ahogyan 
közönyt mímel. Végül is ki figyel? És kit? 

                       Fogadni mernék, fizetéskor bezzeg 
                       mindjárt megélénkül. Talán vissza 
                       is kérdez a számlára. Képes rá. Hogy 
                       a fenébe stírölhet egy ilyen alak? 

Jóval kezd, ha vesémbe akar látni. 
Roppant kényes vagyok személyiségi 
jogaimra. Meg arra is, hogy senki 
esernyője ne takarhasson ki semmit. 

                         A valóságból. Vagy előlem. Ami 
                         bizonyos, hogy meneküléssel ér fel 
                         minden gesztusa. Egészen pontosan 
                         a hiányuk. Egyre jobban összezavar. 

Kimerít. A várakozás. Jöhetne 
már a pincérlány. Vagy a villamos, hogy 
véget vessen a képtelen helyzetnek. 
Kínos, amikor a fagylalt így visszanyal. 

                        Most szinte szimpatikus, hogy ennyire 
                        elanyátlanodott. Bolond lennék, ha 
                        hagynám lépre csalni magam. Még jó, hogy 
                        végre felszállhatok. Sikerült megúsznom. 

           Ezt a kellemetlen kalandot inkább 
           megspóroltam volna. Már egy tök üres 
           presszóban / megállóban sem lehet megbízni.
           Végképp itt az ideje, hogy másikat keressek.

Vi, da, vi. U stanici sa vašim
smešnim kišobranom. Mada tek
rominja. Vratom zalud se vrtite.
Otkad znate da vas promatram.
 
                   Vidim, to što se unutra događa,
                   vas ne zanima. Po mom guzicu tako
                   zavrtati nezakonito je. Ne bi bio na
                    vašem mestu. Nesposobni ste da uživate.
 
Život. Promatram da vreme tračim. Sad
upravo vas na praznom otoku pločnika.
Mada stvarno mi je dojadilo kako nehaj
imitirate. Naposletku ko promatra? I koga?
 
                 Opkladio bi se da prilikom dodele
                 plate oživite. Možda vezano za račun
                 nešto i upitate. Sposobni ste za to. Do
                 vraga jedan takav kako može tako zijati?
 
Nisam taj u koga možete prodreti.
Neobično sam osetljiv što se tiče
mojih osobnih prava. I na to, da
ničiji kišobran ništa ne bi otkrio.
 
                 Iz stvarnosti. Ili od mene. To što je
                 sigurno da svaki njegov gest kao
                 da je beg. Odnosno tačnije njihov
                 nedostatak. Sve više me zbunjuje.
 
Iscrpljuje me. Čekanje. Mogla bi
već doći konobarica. Ili tramvaj da
okonča tu apsurdnu situaciju.
Mučno je kad sladoled povratno liže.
 
                 Sad skoro je simpatičan kako je
                 bespomoćan postao. Lud bi bio kad bi
                 dopustio da me nasamre. Dobro je da
                 konačno mogu ući. Uspeo sam se izvući.
 
          Rađe bi ovu neugodnu avanturu
          propustio. Sad već ni u potpuno praznom
          bircuzu/ stajalištu se ne može poverovati.
          Vreme je da konačno nešto drugo pronađem.