B. Tomos Hajnal: Parasztok

Naphosszat, élethosszat 
morzsolva a földet, 
megmunkál bennünket, 
megtermeljük a bűnbocsánatot 
azoknak is, akik nem értik 
a hagyma-szalonna-kenyér-életet. 
A munka megnyugtat 
és kiszolgáltat a múltnak. 
Az átok úgy szép, 
ahogyan kaptuk, 
és már tudjuk: 
a nincstelenség öröklődik. 
Homlokról bakancsra 
gördül az ősi harmat –
önmagunkat ítéltük 
erre a vérben forró 
átadandó poros kínra, 
mely földet, testet 
át- és átjár örök körforgásban. 
Ne higgyétek, 
nem sirattuk el soha 
a megrendezett boldogságot; 
nem cseréltünk világnézetet 
a műveltebb többséggel, 
s nem visszük magunkkal 
a soha meg nem élt álmokat. 
Pacsirta magas ég alatt 
vérünk az örökkévalóságban, 
menendő lábunk a barázda szélen, 
sír szélén, 
egyikünk-másikunk beleszédül, 
de meg nem szűnik a sorsunk.

Daylong, lifelong
grinding the dirt,
manufactures us,
we produce forgiveness
also for those, who don’t understand
the onion-bacon-bread-life.  
Work sedates us          
and extradite to the past.   
The curse is beautiful,  
as obtained,
and we already know:
poverty is inherited.
From forehead to boot
rolls down the ancient dew  – 
we condemned ourselves         
to this blood boiling                  
transferable dusty anguish,
that pervades earth and body
again and again in eternal cycle.
Don't think,
we have never mourned
the staged happiness;
we have never changed worldview
with the educated majority,
and we won’t take along
the never-lived dreams.
Under lark-high sky
our blood in eternity,
our mooving feet at the groove’s side,       
at the tomb’s side,
some of us sink down,
but our destiny never cease.