Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Babits Mihály: Jónás könyve 1.

Babits Mihály portréja

Jónás könyve 1. (Magyar)


Első rész

Monda az Ur Jónásnak: „Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák.”
Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól, sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze,
semhogy a feddett népség megkövezze.
Kerülvén azért Jáfó kikötőbe
hajóra szállott, mely elvinné őtet
Tarsis felé, s megadta a hajóbért,
futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!

Az Ur azonban szerzett nagy szelet
és elbocsátá a tenger felett
s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor
ingó és hulló kék hullámfalakból,
mintha egy uj Ninive kelne-hullna,
kelne s percenként összedőlne ujra.
Forgott a hajó, kettétört az árboc,
deszkaszál nem maradt hű deszkaszálhoz.

A görcs hajósok, eszüket veszítve,
minden terhet bedobtak már a vízbe,
s mig arcukba csapott a szörnyü sóslé,
kiki a maga istenét üvölté.
Jónás mindent kiadva, elcsigázva,
betámolygott a fedélközi házba,
le a lépcsőkön, a hajófenékre,
s ott zuhant bódult félálomba végre
gurítván őt az ázott, rengő padlat.

S így lőn hogy a kormányos belebotlott,
a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:
„Mi dolog ez, hé, te nagy alható?
Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves
istenedhez, talán ő megkegyelmez!
Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet
szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?
Mely város vall polgárának, büdös?
S e fene vízen át velünk mivégre jössz?

S ő monda néki: „Zsidó vagyok én
s az Egek Istenétől futok én.
Mi közöm nékem a világ bünéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én.
Hagyjatok itt megbujni a fenéken!
Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.
De ha kitesztek még valahol élve,
tegyetek egy magányos erdőszélre,
hol makkon tengjek és keserű meggyen
békében, s az Isten is elfeledjen!”

De a kormányos dühhel csapta vissza:
„Mit fecsegsz itt erdőről össze-vissza?
Hol itt az erdő? És hová tegyünk ki?
Innen csak a tengerbe tehetünk ki!
Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon
az ilyet akit mit tudom mi bűn nyom.
Már biztos hogy te hoztál bajba minket:
magad mondod hogy Isten átka kerget.
Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg.
Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek
ezt a zsidót!” S már nyolc marok ragadta,
nehogy hajójuk süllyedjen miatta,
mert nehéz a kő, és nehéz az ólom,
de nehezebb kit titkos súlyu bűn nyom.

Jónás azonban jajgatott s nyögött
és meglóbálták a tenger fölött.
„Vigyázz - hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!”
S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger,
mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.
S már a hajósok térdencsuszva, kétrét
görbedve sírtak és hálákat adtak
könnyelmü áldozatokat fogadtak,
s a messzeségben föltünt a szivárvány.

A víz simán gyürűzött, mint a márvány.


KiadóOsiris Kiadó, Budapest
Az idézet forrásaBabits Mihály összegyűjtött versei. Osiris Klasszikusok

Księga Jonasza 1. (Lengyel)


CZEŚĆ PIERWSZA

Rzekł do Jonasza Pan: „Wstańże, Jonaszu,
idź do Niniwy i krzycz przeciw Miastu!
Zło tam się pleni, podłość tam straszliwa;
jej fala brudna me nogi omywa".
I powstał Jonasz, i ruszył przed siebie,
lecz nie tam, dokąd słał go Pan na Niebie,
Dość już proroka powinność był czynił,
lękał się miasta, tęsknił do pustyni;
znając kamienie karconej gawiedzi
wolał samotnie na odludziu siedzieć.
Do portu Joppen się tedy dostawszy,
statek płynący do Tarsu znalazłszy,
siadł nań, za podróż uiścił zapłatę,
chcąc zbiec przed Panem, jak złodziej przed Katem!

Lecz Pan wiatr wielki wzruszył i zawyła
wnet nawałnica, okręt obróciła,
nieprzeliczone wieże morza wstały,
chwiejne, niebieskie ściany fal padały,
jakby Niniwa powstawała nowa,
by się po chwili znów w odmętach schować.
Maszt pękł na dwoje, fala tak huśtała,
źe deska desce wierna nie została.
Zaś marynarze zdjęci wielką trwogą
wołali z krzykiem o pomoc swych bogów,
ładunek morzu już oddali cały,
lecz wciąż ich słone fale zalewały.
Zwróciwszy wszystko, zmordowany, blady,
chwięjąc się Jonasz zszedł między pokłady,
na dno okrętu po schodkach się zsunął,
w męczący półsen ciężko się osunął,
z trzaskiem przez mokrą toczony podłogę.

Przypadkiem sternik zaczepił oń nogą,
gdy sprawdzał deski i fuknął na niego:
- „Co to ma znaczyć? Ty tu śpiochu czego?
Kim jesteś? Boga wołaj nie zwlekając
swego nędznego, jak inni wołają!
Może go nie masz? Jaki, mów mi zaraz,
naród cię wydał? Może to tyś na nas
ten koszmar ściągnął? W jakim mieście słyniesz?
Przez tę cholerną wodę po co płyniesz?"

Ozwał się Jonasz do tego człowieka:
„Jam Zyd jest, który przed Bogiem ucieka.
Oprócz spokoju nie pragnę niczego.
Z grzechami świata cóż ja mam wspólnego?
Nie mój to kłopot, lecz Boga na Niebie,
ja odpowiadam tylko sam za siebie.
Dajcie mi zostać w tej kryjówce ślepej.
Jeśli toniemy - to nie wiedzieć lepiej.
A gdy będziecie wysadzać żywego,
to gdzieś na skraju lasu ustronnego,
gdzie jedząc gorzkie wiśnie i żołędzie
z dala od Boga życie swe przepędzę!"

Lecz tak mu odparł sternik rozwścieczony:
„O jakim lesie bredzisz jak szalony?
Gdzie las masz? Gdzie cię wysadzić możemy?
Chyba cię w morze wzburzone ciśniemy
i, prawdę mówię, ciśniemy w pośpiechu,
nie ścierpię tutaj kogoś, kogo grzechu,
nam nie znanego, gniecie ciężka wina.
Klątwa cię goni, tyś jest zła przyczyna.
Kiedy bóg ściga, diabeł nie pomoże.
Hej, ludzie, chwyćcie i rzućcie go w morze!
Brać tego Zyda!" Już czterech go lapie,
by na dno nie szedł przez niego ich statek,
bo ciężki kamień, ciężki ołów bywa,
lecz cięższy ten jest, kto grzech straszny skrywa.

A Jonasz jęcząl, a Jonasz się żalił
i go unieśli, nad burtą huśtali.
„Hej-siup! Niech zginie ta zakała rychło!"
Plusnęło głośno... i morze ucichło
jak potwór głodny gdy jadło otrzyma.
I marynarze wdzięczni, że się wstrzymał
wiatr, z płaczem głośnym klęcząc dziękowali,
ofiary hojne bogom ślubowali,
na niebie tęcza wnet się pojawiła.

Jak marmur gładka woda lekko lśniła.


Az idézet forrásaWrocław, Pomonia, 1998. 3-11.o.

minimap