Baka István: Testamentum

Ha meghalok, a nyirkos pétervári 
Talajba engem ne temessetek! 
Porhüvelyem enyhébb vidékre vágyik, - 
Itt még a hant is szürke és rideg. 

Ha feljönnék kísérteni síromból 
(Csak levegőzni, mert nyomaszt a föld), 
Megsüketülnék a dühös Kirovtól, 
Ahogy Kobára átkokat süvölt. 

A piszkarjovi dámán, mint darázsraj, 
Fürtökben lógna millió halott; 
Megfagytak, éhenhaltak a blokádban, 
S harsogva szidják Hitlert, Zsdanovot. 

Körültáncolna meggyilkolt, kivégzett 
Forradalmárok, cárok serege, 
S százezrivel a lágerjárta lélek: 
Szibéria jeges lehelete. 

Inkább a forró déli sztyeppe áldott 
Füvén szórjátok szét a hamvamat, 
Hol polovec, tatár, kozák csatázott, 
S békét kötöttek rég a föld alatt. 

Vagy egy kis Moszkva-széli temetőbe, 
Hol bíborszínü bokrok, laboda 
Között pihent le Másám csöpp időre: 
Feltámadásig, - ássatok oda! 

Burok-koporsó rejtsen embrióként! 
Gyökér-köldökzsinór köt össze itt 
A Föld-Anyával, - szívom majd a hólét: 
Vérét az Utolsó Ítéletig. 

Angyalkürt ébreszt vagy az Auróra 
Ágyúszava, mindegy lesz énnekem, 
S az is, hogy mennybe szállok vagy pokolra 
Taszít alá közömbös végzetem. 

(1993)