Balogh Attila: Óvatos emlékezés XVIII.

Most beteg vagyok, agygörcseim csombékjait
kibogozni nem tudom, 
de szemem megvirrad; megkeresni tenyeremen
a tűz-megtermékenyülését, 
agyvelőm rakoncátlan-molekuláit,
lábaimban a csontokat, 
kísérleteimből életet dalolok az anyaghoz,
fülemet kifeszítem a felhőkig; a világ törvényeiért
hallgatózni,
suttogásiból megépítem hangszálaim zsongását,
a bolygók segítségére sietek, ha törvényeik megpattannak, 
majd én eltartom őket a magasban,
veszek nekik mágneses erővonzást, 
majd én forgatom gyermekkorom körhintáin, 
s hím-anyasággal törvényeiket újra szülöm,
de félek, hogy magam ellen szaporítom őket,
pedig a háború rosszabb, mint a sárgarépafőzelék,
hát kiköpöm az igazság macskakövére, 
ahol szajhák cicáznak,
adjátok vissza a baltámat, hadd üssem őket agyon,
Itt vagyok megint, a halál fogait rugdalva 
torkomon lopott hangokkal: felnőni a talajig 
fabrikálni koronát: szerelem miatt, 
hisz minden lehet az ember, 
de nem minden ember,
én szamárháton lovagoltam, 
s azt hittem, hogy lovag voltain,
azt hittem, hogy költő vagyok.
pedig csak a versem ragyog,
de mégis hiszek az agysejtjeim falán dörömbölő
atom-meghasadásnak. 
ahogy homlokomban megrobban: kutatni a plazmák
nyálkás szigeteit,
a protonok és neutronok zsivaját, 
a hajszálerek átlüktetését az élethez,
a halál utolsó rúgásának izmaihoz,
a suta-mankóval szégyenített patyolat-mezőkhöz,
a bennem összeszéledt világhoz, 
nem hiszem el, hogy nem vagyok tehetséges, 
ki hazudta fekete bérházak fülébe? 
hadd adjak kezébe tüzelőfa-mankót: tud-e sántítani
a gyalogutak regimentjei ellen?
S ha a bogarak gáncsolásaitól zuhan a földhöz a fűszálak
dárdáit is összeborzolva, én ott ítélem cigányságra,
a zsebébe pedig szegénységet dugok. 
Jaj elfáradtam,
homlokom folyosóján menekül a kék-fogalom,
koponyám tartópilléreit
lerombolva, nem érem utol, fel-felfogalmazni lehetetlen, 
torkom résein át kiüvölteni nincs erőm. 
elfáradtam: a lap fehér-sikolyában megkeresni
az összeomlott vers-sorokat; 
négymilliárd fős magányom,
már csak arra emlékszem, hogy ember a becenevem,
s kezeskedem kezeimért; nem fojtottam meg
senkit a zene miatt, 
jaj, most fülemhez zarándokolnak gyáva ritmusok. 
számon betolakodnak; énekeltetni magukat; megremegtetni 
a mindenség irányába hegedű-húr hangszálaim, 
jaj, én gyáva vagyok, hagyjatok békén,
éhes-étvágytalanságom hadd gyötörjön halálra-ijesztett
ne kínozzatok gyilkos bordatöréssel,
bevallok mindent:
én ütöttem arcul a tavaszt: a margaréta-fájdalmakat
zuhantatni testéről,
markomban zsongoló szerelem miatt.