Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Balogh Attila: Auto – epopea (Ön - eposz Olasz nyelven)

Balogh Attila portréja

Ön - eposz (Magyar)

Belázasodtál, fiam,
többet ne gyere temetésre,
Isten minden temetésen ott guggol,
és mások halálával üzeni
a te halálodat,
bátyád, amikor összeesett,
s tenyere medrébôl kigördült az élet,
mint a füvek közt elgurított narancs,
Isten az ô fülébe suttogott,
mégis te hallgatóztál,
lapulsz
idegen
ablaküvegekhez,
hogy mások életébôl kilesd
azt ami a tiéd,
de egyszer
megcsattan az üveg,
és szilánkjaiból összeraknod
a tengert,
a várost,
szerelmeidet,
már nem tudod soha.

– Délutánonként
a budai kórház
hûvös udvarán csüngô hintába ültettek,
a hintáztató nôvér arca fölragyogott,
amikor tüdôd telezuhant levegôvel,
olyan mohón ittad,
hogy rekeszizmaid begyulladtak,
estére vissza kellett tenni a vastüdôbe,
makacsságodon gyôzött a gép türelme,
szabályos ritmusban adagolta a levegôt,
s ettôl olyan rend keletkezett,
amely szisztematizált,
és életedet örökre meghatározta.
– Csúnya nyomorék gyerek voltál,
testvéreid kezét elhesegetted,
amikor simogatásukkal
púpodat csodálták
hátadon,
térdemet örökösen lehánytad,
az apádról szóló,
álmaimat
sorvadt tüdôddel
szétköhögted,
önzô voltál már ekkor is.
– A lázmérôzés elôl
kicsúsztál a folyosó
hideg
kövére.
pimaszságodon annyira fölindult a nôvér,
hogy lábadnál fogva,
a második emeleti edényszállító lift
aknájába lógatott,
a hétéves lényed meg se rezdült,
a kétemeletnyi sötétség fölött
nem kapálóztál,
némán,
és bölcsen fázott
az eszed.
– Amikor bementem hozzád a kórházba,
akkor láthattam igazán,
hogy ti milyen sokan vagytok,
s mind úgy csúszkáltok a folyosón,
mint a kiskutyák,
koldulva bámultok
a látogatók arcába,

hogy vegyenek föl benneteket
az ölükbe,
simogassanak meg,
s adjanak nektek
enni.
– Ekkor láthattam azt is,
hogy kopaszra borotvált fejeden
sebeket ragasztottak le,
lehajoltam hozzád,
s te,
örömödben,
hogy egyforma magasak vagyunk,
hidegen
és számítóan mesélted el,
hogy Erzsébet nôvér tetût talált hajadon,
bevittek a fürdôszobába,
te levetetted magad a székrôl,
próbáltál kicsúszni a többiekhez,
a lakott folyosóra,
de Erzsébet nôvér a kezedre taposott,
ujjadról a köröm
úgy repedezett föl,
mintha tükörcserépbôl lett volna,
a Molnár Feri mankójával addig ütött,
amíg el nem ájultál,
hajad már csurom vér volt,
s mire eszméleted visszanyerted,
kopaszon
kuporoghattál
a folyosó
sarkában.
Nagyon szégyellted magad
a többiek elôtt,
próbáltalak vigasztalni,
hogy nemsokára iskolába mész,
lesznek színes ceruzáid
és szép simogatású könyveid,
de te
ekkor már
mindent tudtál a világról,
lelkeden páncél volt.
– Föl akartalak venni a hátamra,
hogy hazavigyelek,
de te nem engedtél a közeledbe senkit,
sírva kellett kiszaladnom a buszhoz.


– Számodra nem volt elég,
hogy mély szeretetet
és szánalmat érzek irántad,
neked is ugyanezt kellett érezned
önmagad
iránt.
– Kívülrôl szemlélted életed,
s ha valaki szeretni próbált,
te elszeretted
magad elôle.
– Féltékeny voltál a halottakra is,
amikor Mária meghalt,
s merev karja miatt
nem lehetett ráadni a ruhát,
Gyula bácsi a fülébe suttogott,
s Mária ettôl olyan hajlékony lett,
hogy már könnyedén
föl lehetett öltöztetni.
Te
ezt
kéjes irigységgel szemlélted.
Utánoztad a holtak engedelmességét,
amikor lábodra csatolta új
járógépedet
a nôvér.
– Az élôk irányába hiába meneteltél,
ezzel a hideg szerkezettel,
bevizelésed miatt elvették,
meztelenül kiültettek a folyosó közepére,
heréden a fényes,
vékony bôr
bevilágította az egész helyiséget.
Hiába vihogtak
az alacsonyabb kasztú,
tolókocsis lányok,
és piszkáltak idegen
mankóval,
te nem másztál ki
ebbôl a fénybôl,
dicsekvôen ültél tovább
ebben a csillogó fájdalomban.

– Erkölcsi profit lett minden megaláztatás,
tiszta,
emberi,
sôt,
már ekkor szexuális öntudat
– mintha provokáltad volna magad
abba a helyzetbe,
ahol energiává,
verssé alakítható
a szenvedés,
pszichés,
neurotikus kényszerrel
lökted,
taszítottad
még a körülötted lévô embereket is,
a kegyetlen konfrontációba.
Azonosítható képet reméltél magadról,
bénaságodról
az örökös veszekedésben.
– A papok csendjével tehetetlen voltál,
békéjük simogatott,
Isten olyan közel került hozzád,
hogy
tolvaj lett belôled,
el-ellopkodtad,
ha nem is a szexuális,
de a hím esztétikát,
a templom kertjében kifeszített
Krisztusról
hajlékony bokáját,
vállát idomítottad
torzságodhoz,
csinos
csípôjérôl
titokban lehúztad a leplet,
hónapokon
és éveken át rejtegetted
nyafogó
és göndörködô angyalkák elôl
a jeges sziszegésû
pasztorált
tenger
mélységét,
sejtve,
mire ezt a transzcendens szövetet

roncsolt ágyékodra merted borítani,
s már-már hitted,
hogy a nemiség
fekete füvérôl
elemelkedik ivartalanul,
a madár szerkesztésû öledbôl
az Objektív-Fiú
– de Pista bácsi bevonszolt a fürdôkádba,
hogy szôrei közül
kicsalogasd a kéjt,
nyüszítve húzódtál a sarokba,
frissen operált lábad
kicsavarodva lebegett a vízen,
engedetlenséged miatt
leszorította fejedet,
kilátástalanul kapaszkodtál
törékeny kezecskéddel
a fürdôkád szélébe,
de olyan erôs volt a szorítás,
hogy orrodból elindult a vér,
és szép
lassan
elszínezôdött a víz,
te pedig élettelenül ringtál
ebben a tengert suttogó
fürdôszobában
– fényes gödrökön át kerültél haza,
öregek és férfiak hátára kéredzkedtél,
hogy körbe-körbe futkossanak veled
a havon,
a putrik
elsuhanó sebessége
sütötte
szemedet
– amikor szakadt a hó,
mérhetetlen ürességet éreztél magadban,
a nyirkos fal mögött négykézláb becsúsztál
a házba,
csak én tudhattam
igazán,
hogy a nôstény kutyák helyére
hugyoztál,
elzavarva az éjszaka
könnyû ígéretû kanjait,
és csak én láthattam igazán
azt is,

hogy az örökös hasmenéssel küszködô farod
úgy emelted föl a székre,
mint egy kiszolgáltatott
állat,
primitív mozdulataidat beismerve
az eszedet havazó
idôtlen telet bámultad
– mindenhová csak a földön vonszolódva
jutottál el,
s közbe-közbe hátranéztél,
hogy eléggé figyelem-e szenvedésed,
Piroska néni virrasztolására is
utánunk csúsztál,
lehûlt kezeddel fölhúztad magad
a miattad
melegedô
dombokon,
hogy láthasd Ôt kiterítve,
titkos kényszer ûzött
a holtak szagához,
és már-már mozdulni láttad
a keményedô testet
– vénasszonyok lába közt másztál
a dicsekvô gyertyák fényébe,
s ott úgy mozgott árnyékod,
hogy ágyékod
védett,
és mint aki lábára föláll,
öregszagú bort
tölt a cigányoknak,
és befekszik a halott mellé,
önmagát letakarva
a lepedô alatt tovább szuszog,
és lassan fölül,
karját fölemelve
röhög a többiekre,
az idôs
növények nyakát letiporva
sír,
mint az önmeggyilkolók
– és valami kútról mesél,
amit csak éjszaka lehet
megtalálni,
fogatlan szüzek ôrzik,
meztelenül ülnek a kút káváján,
széttárt ágyékukból

újszülöttek gurulnak
hangtalanul
az ólálkodók lába elé
– önmagát megölve árnyékod
fölborította Piroska néni gyertyáit
– lehajoltam hozzád
az iszapos hóba,
próbáltam segíteni,
besötétedett,
és lázas lettél.
Ölemnyi testedet
vissza kellett vinni az intézetbe
– szád a sok sírástól
teljesen elveszítette
eredeti formáját,
már összezárni sem tudtad,
nedvesen feszült fogsorodon,
forró szemgolyód
úgy sistergett
a borogatás alatt,
mint a rezsóra csurgatott
tojássárgája
– leereszkedő szemhéjad mögött
kezdtek kirajzolódni
aranyutcái,
városai
a túlvilágnak.
Kiléptél fehérnemûdbôl,
és átugrottad a tengert
– ekkor már nem beteg voltál,
hanem fájdalom,
pörgött veled
büszkén,
a katadréliás,
putrimítosz,
a betört ablaküvegen átnyúlva
hiába tapogatta rajtad
a hanyag ölelésû férfit
az ápolt hölgyû béke,
örökre származástalan
és a hazát majszolók cukorkáin
átbillenô lettél.

 

 

 

 

 

 

 

 

 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásahttps://dokk.hu/

Auto – epopea (Olasz)

Figlio mio, hai la febbre,
non venire più al funerale,
Dio sta accovacciato a ogni funerale,
e tramite morte altrui
t’avvisa della tua morte,
quando è crollato tuo fratello maggiore
dal suo palmo è rotolata fuori la vita,
come rotola un arancio nell’erba,
Dio sussurrava nel suo orecchio,
eppure eri tu ad origliare,
t’appiattisci
sulle finestre
estranee,
per carpire dalla vita altrui
quel, che è tuo,
ma una volta
si schianterà il vetro
e dalle schegge sue comporre
il mare,
la città,
i tuoi amori,
non sarai mai più capace.
 
– Di pomeriggio,
nel cortile fresco dell’ospedale di Buda,
ti mettevano seduto sull’altalena,
il viso della sorella che ti dondolava s’irradiava
vedendo i tuoi polmoni riempirsi d’aria,
e tu la bevevi così avidamente
che si son infiammati i muscoli del diaframma,
a sera han dovuto rimetterti nel polmone d’acciaio,
sulla tua caparbietà ha vinto la pazienza della macchina,
ti dosava l’aria col ritmo costante,
e questo aveva creato un tale ordine,
che t’aveva quasi sistematizzato,
e aveva definito per sempre la tua vita.
- Eri un bambino brutto e storpio,
scansavi le mani dei tuoi fratelli
quando con le loro carezze esprimevano
ammirazione per la gobba
sulla tua schiena,
avevi vomitato di continuo sulle mie ginocchia,
i miei sogni, che parlavano
di tuo padre, avevi disperso
con la tosse del tuo polmone
atrofico,
già allora eri un egoista.
– Per sfuggire al termometro,
avevi scivolato fuori
sul freddo pavimento
del corridoio,
la sorella era così sconvolta dalla tua sfacciataggine,
che prendendoti per le gambe
t’aveva fatto penzolare dal secondo piano
nel vano del montavivande,
il tuo essere di sette anni non aveva neppure trasalito
sopra l’oscurità alta due piani,
non avevi annaspato
muto,
e saggiamente ti s’infreddoliva
la mente.
– Solo quando son venuta a trovarti all’ospedale,
potevo vedere per davvero,
che siete proprio in tanti,
e strusciate tutti nel corridoio,
come i cagnolini,
fissate mendicando  
il viso dei visitatori,
 
per farvi prendere
in grembo,
per farvi accarezzare,
per farvi dare
da mangiare
– Vidi allora,
che sul tuo cuoio capelluto rasato a zero
avevi delle ferite incerottate,
mi chinai da te,
e tu
nella gioia che avevi provato
perché eravamo alti uguali,
freddamente
e con calcolo mi avevi raccontato,
che sorella Erzsébet aveva trovato dei pidocchi nei tuoi
capelli, ti avevano portato nel bagno,
tu ti sei buttato giù dalla sedia,
strusciando nel corridoio avevi cercato
di raggiungere gli altri,
sorella Erzsébet t’aveva pestato la mano,
le unghie sulla mano
si son spaccate
come se fossero state piastrelle a specchio,
e Molnár Feri con la sua gruccia t’aveva picchiato
fino a farti svenire,
i capelli erano già pieni di sangue,
e per quando ti sei ripreso
stavi accovacciato
calvo,
nell’angolo
del corridoio.
Ti sei vergognato tanto
davanti agli altri,
han provato consolarti,
dicendo, che fra poco andrai a scuola,
avrai matite colorate,
libri belli da accarezzare,
ma tu del mondo
già allora
sapevi tutto,
sulla tua anima avevi la corazza.
– Volevo prenderti sulla schiena,
per portarti a casa,
ma tu non ti lasciavi avvicinare da nessuno,
son corsa piangendo a prendere l’autobus.
 
– Per te non era sufficiente
l’amore profondo e la compassione,
che nutrivo per te,
anche tu dovevi sentire la stessa cosa
verso
te stesso.
– Dal di fuori osservavi il tuo mondo,
e se qualcuno cercava di amarti,
tu lo privavi
del tuo amare.
– Eri geloso anche dei morti,
quando è morta Maria,
a causa delle braccia irrigidite
non si poteva infilarle il vestito,
zio Gyula le sussurrava nell’orecchio
e questo rese Maria così malleabile,
che ormai si poteva
facilmente vestirla.
Tutto ciò
tu
osservavi con un’invidia voluttuosa.
Quando la sorella t’agganciava la
protesi nuova sulle gambe, imitavi
la malleabilità
dei morti.
– Con questo apparecchio freddo
invano marciavi verso i viventi,
per aver fatto la pipi addosso te l’hanno tolto,
ti misero a sedere nel mezzo del corridoio,
la pelle fina e lucida
sui tuoi testicoli
aveva illuminato tutto l’ambiente.
Invano sghignazzavano
sulle sedie a rotelle
le ragazze della casta inferiore,
e ti stuzzicavano con le grucce
estranee,
tu non sei strisciato fuori
da questa luce,
continuavi a star seduto gloriandoti
in questo dolore lucente.
 
– Ogni umiliazione è diventato un profitto morale,
pulito,
umano,
anzi,
già allora un’identità sessuale
– come se avessi provocato te stesso
in quella situazione,
in cui la sofferenza
è trasformabile in energia,
in poesia,
con una costrizione nevrotica,
psichica,
in un confronto spietato
intorno a te
avevi respinto
perfino gli uomini.
Speravi in un’immagine di te stesso,
del tuo esser paralitico,
identificabile nella lite eterna.
– Contro il silenzio dei preti eri impotente,
la loro pace t’accarezzava,
Dio è stato così vicino a te,
che
sei diventato ladro,
avevi carpito
se non il sessuale
perlomeno l’estetica maschile,
del Cristo crocifisso
nel giardino della chiesa,
avevi riallineato
alla tua malformazione
la sua caviglia flessuosa, la sua spalla,
dalla sua anca
graziosa
avevi segretamente sottratto il velo,
per mesi,
per anni l’avevi tenuto nascosto
ai piagnucolanti
e riccioluti angioletti
il sibilo ghiacciale
della profondità
del mare
pastorale,
presumendo,
per quando, con questo tessuto trascendentale,
 
avevi osato a coprire il tuo inguine lacero,
quasi - quasi credevi,
che dell’erba nera
del sesso
del tuo grembo, come un uccello congegnato
si rialzerà asessuato
il Ragazzo - Obiettivo
– ma zio Pista ti aveva trascinato nella vasca,
per far sorgere la voluttà
dal folto dei suoi peli,
ti sei rincantucciato uggiolando,
la tua da poco operata gamba
flottava stravolta sull’acqua,
causa tua renitenza
ti aveva schiacciato giù la testa,
con le tue manine fragili
t’aggrappavi disperatamente
ai bordi della vasca,
ma la stretta era così forte,
che il tuo naso aveva cominciato a sanguinare,
e pian
piano
l’acqua s’era colorata,
tu invece fluttuavi senza vita
in questo, mare sussurrante,
stanza da bagno
– attraverso fosse luminose sei giunto a casa,
avevi pregato i vecchi e gli uomini
per farti portare in giro
correndo sulla neve,
la velocità
delle catapecchie
che scorrevano
t’ustionava gli occhi,
– mentre imperversava la neve
dentro di te sentivi un vuoto immenso,
da dietro la parete umida
avevi strisciato dentro casa,
solo io potevo sapere
davvero
che avevi urinato sul posto
delle cagne,
cacciando via i maschi
di facile promessa della notte,
e per davvero solo io
avevo veduto, che
 
rialzavi sulla sedia il tuo, eternamente con la diarrea
combattente deretano,
come un animale
sottomesso,
ammettendo i tuoi movimenti primitivi
fissavi l’inverno senza tempo,
che innevava la tua mente,
– potevi arrivare ovunque
solo strusciando,
guardandoti ogni tanto indietro,
per veder se osservavo davvero la tua sofferenza,
anche per la veglia di zia Piroska
strusciavi dietro di noi,
per poterLa vedere esposta
ti sei tirato su
con le tue mani raffreddate
sulle colline, che
si scaldavano per te,
un impulso recondito ti costringeva
presso l’odore dei morti,
quasi – quasi vedevi muoversi
il corpo, che s’induriva,
– strusciavi tra le gambe delle vecchiette
nella luce delle candele ostentanti,
e la tua ombra si muoveva in modo,
che il tuo inguine
ti difendeva,
e come colui, che si erge sulle proprie gambe,
versa del vino invecchiato
agli zingari,
e si corica vicino al morto,
coprendo se stesso
continua ad ansimare sotto il lenzuolo,
piano si rizza su a sedere,
alzando le braccia
deride gli altri,
piange,
come i suicidi,
calpestando il collo delle piante
vecchie,
– e racconta d’un certo pozzo,
che si può trovare
solo di notte,
lo custodiscono vergini sdentate,
stanno seduti sul parapetto del pozzo,
dall’inguine spalancato
 
neonati rotolano fuori
silenziosamente
davanti ai piedi dei sfaccendati
– la tua ombra uccidendo se stessa
aveva rovesciato le candele di zia Piroska,
– mi sono chinata da te
nella neve melmosa,
cercavo di aiutarti,
s’è fatto buio,
e t’è venuta la febbre.
Bisognava riportare
il tuo esile corpo all’istituto,
– dal troppo pianto la tua bocca
aveva perso del tutto
la sua forma originale,
non eri in grado neppure a chiuderla,
si tendeva madida sulle gengive,
il tuo rovente bulbo oculare
sotto l’impacco umido
sfrigolava
come tuorlo d’uovo
colato sul fornello,
– dietro le tue palpebre calanti
s’incominciavano a delinearsi
le strade dorate,
le città
dell’aldilà.
Ti sei tolto la biancheria intima
e avevi saltato il mare
– allora non eri più il malato,
ma il dolore,
con te frullava
orgogliosamente
la cattedrale,
il mito della catapecchia,
attraverso la finestra rotta
la pace dall’aspetto femminile
palpandoti invano cercava su di te
l’uomo dall’abbraccio noncurante,
sei divenuto un eterno senza origine,
e ti sei ribaltato sull’altro lato,
al di là dell’umanità finora condivisa.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap