Ön - eposz (Magyar)
Belázasodtál, fiam, többet ne gyere temetésre, Isten minden temetésen ott guggol, és mások halálával üzeni a te halálodat, bátyád, amikor összeesett, s tenyere medrébôl kigördült az élet, mint a füvek közt elgurított narancs, Isten az ô fülébe suttogott, mégis te hallgatóztál, lapulsz idegen ablaküvegekhez, hogy mások életébôl kilesd azt ami a tiéd, de egyszer megcsattan az üveg, és szilánkjaiból összeraknod a tengert, a várost, szerelmeidet, már nem tudod soha.
– Délutánonként a budai kórház hûvös udvarán csüngô hintába ültettek, a hintáztató nôvér arca fölragyogott, amikor tüdôd telezuhant levegôvel, olyan mohón ittad, hogy rekeszizmaid begyulladtak, estére vissza kellett tenni a vastüdôbe, makacsságodon gyôzött a gép türelme, szabályos ritmusban adagolta a levegôt, s ettôl olyan rend keletkezett, amely szisztematizált, és életedet örökre meghatározta. – Csúnya nyomorék gyerek voltál, testvéreid kezét elhesegetted, amikor simogatásukkal púpodat csodálták hátadon, térdemet örökösen lehánytad, az apádról szóló, álmaimat sorvadt tüdôddel szétköhögted, önzô voltál már ekkor is. – A lázmérôzés elôl kicsúsztál a folyosó hideg kövére. pimaszságodon annyira fölindult a nôvér, hogy lábadnál fogva, a második emeleti edényszállító lift aknájába lógatott, a hétéves lényed meg se rezdült, a kétemeletnyi sötétség fölött nem kapálóztál, némán, és bölcsen fázott az eszed. – Amikor bementem hozzád a kórházba, akkor láthattam igazán, hogy ti milyen sokan vagytok, s mind úgy csúszkáltok a folyosón, mint a kiskutyák, koldulva bámultok a látogatók arcába,
hogy vegyenek föl benneteket az ölükbe, simogassanak meg, s adjanak nektek enni. – Ekkor láthattam azt is, hogy kopaszra borotvált fejeden sebeket ragasztottak le, lehajoltam hozzád, s te, örömödben, hogy egyforma magasak vagyunk, hidegen és számítóan mesélted el, hogy Erzsébet nôvér tetût talált hajadon, bevittek a fürdôszobába, te levetetted magad a székrôl, próbáltál kicsúszni a többiekhez, a lakott folyosóra, de Erzsébet nôvér a kezedre taposott, ujjadról a köröm úgy repedezett föl, mintha tükörcserépbôl lett volna, a Molnár Feri mankójával addig ütött, amíg el nem ájultál, hajad már csurom vér volt, s mire eszméleted visszanyerted, kopaszon kuporoghattál a folyosó sarkában. Nagyon szégyellted magad a többiek elôtt, próbáltalak vigasztalni, hogy nemsokára iskolába mész, lesznek színes ceruzáid és szép simogatású könyveid, de te ekkor már mindent tudtál a világról, lelkeden páncél volt. – Föl akartalak venni a hátamra, hogy hazavigyelek, de te nem engedtél a közeledbe senkit, sírva kellett kiszaladnom a buszhoz.
– Számodra nem volt elég, hogy mély szeretetet és szánalmat érzek irántad, neked is ugyanezt kellett érezned önmagad iránt. – Kívülrôl szemlélted életed, s ha valaki szeretni próbált, te elszeretted magad elôle. – Féltékeny voltál a halottakra is, amikor Mária meghalt, s merev karja miatt nem lehetett ráadni a ruhát, Gyula bácsi a fülébe suttogott, s Mária ettôl olyan hajlékony lett, hogy már könnyedén föl lehetett öltöztetni. Te ezt kéjes irigységgel szemlélted. Utánoztad a holtak engedelmességét, amikor lábodra csatolta új járógépedet a nôvér. – Az élôk irányába hiába meneteltél, ezzel a hideg szerkezettel, bevizelésed miatt elvették, meztelenül kiültettek a folyosó közepére, heréden a fényes, vékony bôr bevilágította az egész helyiséget. Hiába vihogtak az alacsonyabb kasztú, tolókocsis lányok, és piszkáltak idegen mankóval, te nem másztál ki ebbôl a fénybôl, dicsekvôen ültél tovább ebben a csillogó fájdalomban.
– Erkölcsi profit lett minden megaláztatás, tiszta, emberi, sôt, már ekkor szexuális öntudat – mintha provokáltad volna magad abba a helyzetbe, ahol energiává, verssé alakítható a szenvedés, pszichés, neurotikus kényszerrel lökted, taszítottad még a körülötted lévô embereket is, a kegyetlen konfrontációba. Azonosítható képet reméltél magadról, bénaságodról az örökös veszekedésben. – A papok csendjével tehetetlen voltál, békéjük simogatott, Isten olyan közel került hozzád, hogy tolvaj lett belôled, el-ellopkodtad, ha nem is a szexuális, de a hím esztétikát, a templom kertjében kifeszített Krisztusról hajlékony bokáját, vállát idomítottad torzságodhoz, csinos csípôjérôl titokban lehúztad a leplet, hónapokon és éveken át rejtegetted nyafogó és göndörködô angyalkák elôl a jeges sziszegésû pasztorált tenger mélységét, sejtve, mire ezt a transzcendens szövetet
roncsolt ágyékodra merted borítani, s már-már hitted, hogy a nemiség fekete füvérôl elemelkedik ivartalanul, a madár szerkesztésû öledbôl az Objektív-Fiú – de Pista bácsi bevonszolt a fürdôkádba, hogy szôrei közül kicsalogasd a kéjt, nyüszítve húzódtál a sarokba, frissen operált lábad kicsavarodva lebegett a vízen, engedetlenséged miatt leszorította fejedet, kilátástalanul kapaszkodtál törékeny kezecskéddel a fürdôkád szélébe, de olyan erôs volt a szorítás, hogy orrodból elindult a vér, és szép lassan elszínezôdött a víz, te pedig élettelenül ringtál ebben a tengert suttogó fürdôszobában – fényes gödrökön át kerültél haza, öregek és férfiak hátára kéredzkedtél, hogy körbe-körbe futkossanak veled a havon, a putrik elsuhanó sebessége sütötte szemedet – amikor szakadt a hó, mérhetetlen ürességet éreztél magadban, a nyirkos fal mögött négykézláb becsúsztál a házba, csak én tudhattam igazán, hogy a nôstény kutyák helyére hugyoztál, elzavarva az éjszaka könnyû ígéretû kanjait, és csak én láthattam igazán azt is,
hogy az örökös hasmenéssel küszködô farod úgy emelted föl a székre, mint egy kiszolgáltatott állat, primitív mozdulataidat beismerve az eszedet havazó idôtlen telet bámultad – mindenhová csak a földön vonszolódva jutottál el, s közbe-közbe hátranéztél, hogy eléggé figyelem-e szenvedésed, Piroska néni virrasztolására is utánunk csúsztál, lehûlt kezeddel fölhúztad magad a miattad melegedô dombokon, hogy láthasd Ôt kiterítve, titkos kényszer ûzött a holtak szagához, és már-már mozdulni láttad a keményedô testet – vénasszonyok lába közt másztál a dicsekvô gyertyák fényébe, s ott úgy mozgott árnyékod, hogy ágyékod védett, és mint aki lábára föláll, öregszagú bort tölt a cigányoknak, és befekszik a halott mellé, önmagát letakarva a lepedô alatt tovább szuszog, és lassan fölül, karját fölemelve röhög a többiekre, az idôs növények nyakát letiporva sír, mint az önmeggyilkolók – és valami kútról mesél, amit csak éjszaka lehet megtalálni, fogatlan szüzek ôrzik, meztelenül ülnek a kút káváján, széttárt ágyékukból
újszülöttek gurulnak hangtalanul az ólálkodók lába elé – önmagát megölve árnyékod fölborította Piroska néni gyertyáit – lehajoltam hozzád az iszapos hóba, próbáltam segíteni, besötétedett, és lázas lettél. Ölemnyi testedet vissza kellett vinni az intézetbe – szád a sok sírástól teljesen elveszítette eredeti formáját, már összezárni sem tudtad, nedvesen feszült fogsorodon, forró szemgolyód úgy sistergett a borogatás alatt, mint a rezsóra csurgatott tojássárgája – leereszkedő szemhéjad mögött kezdtek kirajzolódni aranyutcái, városai a túlvilágnak. Kiléptél fehérnemûdbôl, és átugrottad a tengert – ekkor már nem beteg voltál, hanem fájdalom, pörgött veled büszkén, a katadréliás, putrimítosz, a betört ablaküvegen átnyúlva hiába tapogatta rajtad a hanyag ölelésû férfit az ápolt hölgyû béke, örökre származástalan és a hazát majszolók cukorkáin átbillenô lettél.
|
|