Benő Attila: (Einstein hegedül)

Hogyha összefolynak a végletek

belső terekben, alagutakban,

merre kanyarodnak a képletek?

A képzelet és a számok elve:

lefordítani a  sejtelmeket

mások szavára, érthető nyelvre.

A látomás-való mivel ámít?

Jól tudod, nemcsak ami mérhető,

nemcsak a számra váltható számít.

A távol, mint mindig, testközelben.

Oszladozó köd déli napfényben:

a vélt láthatár újra föllebben,

talányra vetkőznek a rejtelmek,

hogyha a vonó mozgásba lendül,

és a szobák visszhanggal megtelnek.

Akár villanydrótról a madarak,

tünemény  röppen a húrokról:

a tömény szürkület fel-felszakad.

Szavak, képek kényszerzubbonyában

a test; és a hang szállni szólít,

suhanni, mint dallam a homályban.

A visszatérés szimfóniája:

körtáncát a szél – kijelölt pályán –

határtalan  lendülettel járja.

Majd néhányat mozdul, villan a kéz,

fölsikolt a tér, oszlik a távol

a csönd befejezetlen, mégis kész.

Aszály kísért és tajtékos nincsen.

Tovább zúg véletlenek összhangja:

mégsem szerencsejátékos Isten.