Benő Attila: (Einstein hegedül)

Hogyha összefolynak a végletek

belső terekben, alagutakban,

merre kanyarodnak a képletek?

A képzelet és a számok elve:

lefordítani a  sejtelmeket

mások szavára, érthető nyelvre.

A látomás-való mivel ámít?

Jól tudod, nemcsak ami mérhető,

nemcsak a számra váltható számít.

A távol, mint mindig, testközelben.

Oszladozó köd déli napfényben:

a vélt láthatár újra föllebben,

talányra vetkőznek a rejtelmek,

hogyha a vonó mozgásba lendül,

és a szobák visszhanggal megtelnek.

Akár villanydrótról a madarak,

tünemény  röppen a húrokról:

a tömény szürkület fel-felszakad.

Szavak, képek kényszerzubbonyában

a test; és a hang szállni szólít,

suhanni, mint dallam a homályban.

A visszatérés szimfóniája:

körtáncát a szél – kijelölt pályán –

határtalan  lendülettel járja.

Majd néhányat mozdul, villan a kéz,

fölsikolt a tér, oszlik a távol

a csönd befejezetlen, mégis kész.

Aszály kísért és tajtékos nincsen.

Tovább zúg véletlenek összhangja:

mégsem szerencsejátékos Isten.

Quando negli spazi interni e gallerie,

tra di loro si sfumano gli estremi,

da che parte si diramano le formule?

Il principio della fantasia e dei numeri:

tradurre nella lingua altrui,

di facile comprensione, le intuizioni.

Con cosa mistifica la visione – reale?

Non è solo il misurabile, lo sai bene,

non conta solo il numero cambiabile.

La lontananza, come sempre, è vicina.

Nebbia dissipante nella luce meridiana:

l’orizzonte supposto nuovamente si rivela,

i misteri si trasformano in enigmi,

quando l’arca in movimento si slancia,

e le stanze si riempiono di echi.

Il prodigio dalle corde prende il volo,

come gli uccelli  dal fil’ di corrente,

e comincia a lacerarsi il grigiore denso.

Il corpo, nella camicia di forza delle parole

e delle immagini; la voce, al volare ti invita,

a scivolare, come la melodia nel barlume.

E’ la sinfonia del ritorno: danza il vento  

la su ridda – sull’orbita predefinita -

con un impeto sconfinato.

Poi fa alcuni movimenti, balugina la mano,

lo spazio emette un grido, si dirada la distanza,

il silenzio è incompiuto, eppur’ è terminato.

Ti perseguita l’aridità e il niente sbavato.

L’armonia delle coincidenze continua a zufolare:

eppure Dio non è un giocatore d’azzardo.