Benő Attila: (conto alla rovescia) ((visszaszámlálás) Olasz nyelven)

Negyventől visszafele kellene számolni az éveket.

Ha már az út fele elfogyott,

és ami előtted, már egyre kevesebb.

Harmincnyolc, harminchét –

nem nézve már a kiürült pincét.

Harminchat, harmincöt –

újra jó, amit a tested kinőtt.

Harmincnégy, harminchárom –

reménykedve, várón.

Majd újra harmincévesen

állni távlatra éhesen.

Aztán huszonévesek lendületével

nézni farkasszemet minden múló évvel;

belső iránytűvel az útvesztőkhöz érve,

rátalálni a kezdetek könnyűségére.

És a színek ízét érezni még,

bár odabent a fény lassan kiég.

És tizenéves hetykeséggel fogadni,

hogy már nincs tovább, és nem lehet maradni,

hogy csak ennyi lehet, csak ennyi volt,

ablaküvegen oszló párafolt.

Dal quaranta in poi bisognerebbe contare gli anni

all’inverso.

Quando la meta della strada ormai è percorsa,

e quella davanti a te è sempre più corta.

Trentotto, trentasette –

non guardare più alla cantina vacante.

Trentasei, trentacinque –

il vestito smesso, ti calza nuovamente.

Trentaquattro, trentatré,

aspettare speranzosamente.

Dopo, trentenne di nuovo,

pieno d’attese riguardo il proprio futuro.

Poi con lo slancio dei ventenni,

guardare in faccia a tutti gli anni passati;

giungendo al meandro con la bussola interna,

ritrovare la leggerezza della partenza.

Assaporare ancora il gusto della vita,

sebbene dentro di te la luce piano s’appanna.

Accettare con la baldanza di un adolescente,

che non v’è oltre, non si può rimanere,

è tutto qua, quel che ci può stare, quel che era,

macchia di vapore sul vetro della finestra.