Birtalan Balázs: Köznapok, emblémák

Meghalni február huszonnegyedikén,
milyen poén lett volna már:
szökőnap szökni meg mindaz elől,
mi most harap, s mi még harapni vár.

Huszonkilencedike a következő esélyes
gegre vennem, hogy úgyis meg kell halni:
négyévente lenne csak rendezhető
igazi kimúlásnapi parti.

Március elseje: megjött a tavasz,
odafönt madárricsajban tombol az ég;
én itt lent gúnyosan röhögve dobom fel talpam,
s dalolom: „Csuknikék, csukninkék!”

„Nyugalom, egy jól megválasztott halállal
bármely köznap emblematikussá tehető”
– biccent felém hívogatólag
háromszázhatvanöt fejével a temető.

Sarebbe stato un bellissimo scherzo,
morire il giorno di ventiquattro febbraio:
fuggire da tutto questo, un giorno bisesto,
che or’ mi morde, e a morder’ m’attende.
 
Per la prossima trovata, il ventinove
è ideale, se in ogni caso devo morire:
un party di trapasso solo ogni quattro
anni sarebbe possibile organizzare.
 
Primo marzo: è arrivata la primavera,
il cielo lassù dai canti degli uccelli tripudia;
io quaggiù sghignazzando passo al miglior vita,
e canto: “Chiudere, è ora! Chiudere, è ora!”
 
“Calma, con una morte ben ponderata, qualunque
giorno feriale si può render emblematico”
 - annuisce verso di me in modo invitante
con le sue trecentosessantacinque teste il cimitero.