A kőtáblára (Magyar)
Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő kedves volt. Gyorsan átkerültem oda, az újra gyermektelen túloldalra. Az állapottalanságba. Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli nem történt, ezt mondogattam magamba. Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim, ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok, legyűröm ezt is majd. Nincs probléma. De este már lázas voltam, mire szobatársaim megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta, de ő zenész volt, és éretlen még családra. Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett. Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek, három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem, óránként gondolva másra. A nemről a talánra. Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez, dönteni életre-halálra. A nem győzött, de nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos, felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanaz az anyaságot semmire se tartja. Ki tud ma büszke lenni az anyaságára, aki körülnéz, és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik, ha mégis megtörténik az velünk? Halála?
|
|