Borbély Szilárd: Sulla tavola di pietra (A kőtáblára Olasz nyelven)

Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő
kedves volt. Gyorsan átkerültem oda, az újra
gyermektelen túloldalra. Az állapottalanságba.
Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli
nem történt, ezt mondogattam magamba.
Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam
haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim,
ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok,
legyűröm ezt is majd. Nincs probléma.
De este már lázas voltam, mire szobatársaim
megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves
voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött
hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak
ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta,
de ő zenész volt, és éretlen még családra.
Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett.
Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem
pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek,
három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült
nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem,
óránként gondolva másra. A nemről a talánra.
Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez,
dönteni életre-halálra. A nem győzött, de
nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos,
felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált
velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos
vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott
a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy
gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb
bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét
mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanaz
az anyaságot semmire se tartja. Ki tud ma
büszke lenni az anyaságára, aki körülnéz,
és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy
sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik,
ha mégis megtörténik az velünk? Halála?

Non m’è successo niente di drammatico. La dottoressa
era gentilissima. Sono finita presto sul l’altro lato,
tra le donne di nuovo senza prole. In uno stato senza
condizione. Tutto sommato non è un grosso problema,
non è successo niente di straordinario, ripetevo dentro
di me. Lo supererò presto. Questo ripetevo, mentre
tornavo a casa. Solo i nonni, che loro non vengano
a sapere, loro, che mi hanno cresciuto. Sono forte, ce la
farò anche questa volta. Non c’è nessun problema. Ma a
sera, per quando le compagne di stanza erano tornate,
avevo già la febbre. La febbre me l’hanno debellata.
Avevo vent’anni allora. Ballerina. A sera anche il mio
compagno era tornato presto. S’è affaticata troppo,
che rimanga a letto, disse la dottoressa. Il figlio
lo accettava, ma lui era un musicista, immaturo per la
famiglia. Palerò il carbone, disse. Questo m’aveva fatto
piacere. La nostra precauzione era il calendario. Ci si
poteva fidare, perché ero puntuale nelle mie cose. Ma noi
eravamo troppo focosi, oltre tre ore nessuno di noi due
resisteva. Il dilemma era pazzesco. Per giorni mi stavo
rimuginando, d’ora in ora cambiando i pensieri. Dal no
al forse. Al posto del sì a semmai. Decidere per la vita
o la morte era un peso troppo grande. Ha vinto il no,
ma ero riluttante ad affrontare. Mia zia è una dottoressa,
la chiamai, forse aveva un’idea. Mi urlava, che razza di
cosa ignobile, che sono un’assassina. Ma cerchi di
capirmi… Ma lei indicava solo la tavola di pietra…
Sono abbastanza adulta ormai, madre d’un bimbo, ho
tante amiche. Non v’è peccato più grande, che togliere
la vita a qualcuno. L’aborto tutti considerano un peccato
grave. Ma le stesse persone la maternità neanche la
prendono in considerazione. Chi può oggi esser’ fiera
della propria maternità, colui, che si guarda intorno e
esanima tutti i visi intorno a sé? O guardandosi il proprio
nello specchio? E cosa succede se ciò nonostante è quello
che ci capita? La sua morte?