Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Borbély Szilárd: Mancanza d’ossigeno (Az oxigénhiány Olasz nyelven)

Borbély Szilárd portréja

Az oxigénhiány (Magyar)

Tizenhárom éves koromig mindig
csak meghalni akartam. Amikor az apám
elhagyott bennünket, négy éves voltam.
Anyám csinos, szép és okos nő volt,
több nyelven beszélő idegenvezető. Majd
szállodaigazgató. Rengeteget ivott,
és mindig csak töményt. Neki sem volt
könnyű: Az apja nevelte fel hegedű
és pálinka készítésből. Az anyám
részegen nem tudta, mit csinál. Ütött-vert,
csomókban tépte a hajam. Éjjel ráncigált
ki az ágyamból, késsel kergetett. Féltem
tőle és gyűlöltem. De senki sem segített.
Tizenhárom lehettem, amikor egyszerre
megbetegedtem. Magas lázban,
öntudatlanul feküdtem. És váratlanul
egy nagy, puha, tojásszerű valamit
láttam. Majd a belsejébe kerültem,
és ottan szemlélődtem. Ekkor békesség
és nyugalom áradt el bennem. Magába
ölelt, és egyszerre megértettem, mintha
időtlen volna minden. Ébredve felismeréseim
elfelejtettem, de az életem megváltozott.
Anyám többé nem ütött meg. Az általános
iskola után középiskolai kollégiumba
kerültem. Magányos voltam. Éjszakánként
a szobában ültem, és rajzoltam. A pasztell-
krétát szerettem. A színek, a kezem
alatt, mint a tűz, életre keltek. Hétvégeken
meglátogattam anyám. Feküdt a padlón
hullarészegen. A halálát is ez okozta, meg
talán a cigaretta vagy öngyulladás. Én akkor
a portán voltam, amikor a szolgálati
lakás kigyulladt. Berohantam a tűzbe.
A hajam leégett. Hallottam, ahogy hörög,
de megfulladt. A rokonok segítettek.
Főiskolára mentem. Mellette dolgoztam
is. Voltak fiúk néha. Csak csókolózás,
semmi több. A férjem volt az első. A
szeretete lepett meg. Korábban engem
csak vertek vagy elviseltek. Egyszer
véletlen várandós lettem, és muszáj volt,
mert mondták, vállalni. Én annyira
vigyáztam, mindig csak vártam.
Óvtam, így összegörnyedve, mint
akit vernek, és védi a testét, úgy védtem
szegénykét. A kitolási szakaszban
azonban elszálltam. Láttam magam
kívülről, mint egy halott. A fejét,
ahogy beszorult. Az orvos gyorsan
kivette, de már lila volt és élettelen.
Újraélesztették szegényt. A műtét
segített, de az oxigénhiány miatt
értelmi fogyatékos maradt. És
nyelni sem tudott. A tejemet fejtem.
Vele voltam két hónapot. Szondán
etettem. A szörcsögő nyálát kellett
leszívnom. Tornáztatni, védeni a
felfekvéstől, a deformálódástól
kicsi fejét. Mindig magas láza
és epilepsziás rohamai voltak. De
nem szenvedtem attól, hogy fogyatékos.
A tizenhárom éves koromban
átélt élményem óta nem a testi burkot,
hanem mindig a lelket néztem. És
minden lélek szép. És sóváran vágyik
a tökéletesedésre. Kisfiam lelke tiszta
volt. Mindig levittem a kórházban
a kertbe. Hallgattuk a madarakat,
szép zenéket. Ilyenkor hátracsuklott
kicsi feje, úgy figyelte. Szép, tartalmas
része volt ez az életemnek. Sokat
gazdagodtam, ahogy az élet keresztjéről
őt lassan leemeltem. Egy idő után már
sírt, ha csak hozzáértem. Az ápolónők
gondoskodását elfogadta. Ez fájt
nekem. Öt hónapos volt, amikor
újra megtermékenyültem. Ezt a babát
már nem védelmeztem. A magzattal
vizsgálatokra jártam. A másik meg
el akart hagyni, de nem engedtem.
Szegénykém még sírni is megtanult
miattam, csak hogy ne érintsem. Ekkor
a születendő magzat fején cisztát találtak.
Teljesen kétségbe estem. Gyűlöltem,
amiért ezt teszi velem: “Elengedlek!
Menj, ha akarsz! De intézd el, hogy
a testvéred fejéről eltűnjön a ciszta!” –
így kiabáltam vele. Másnap a cisztának
nyomát sem találták, az ultrahangon
tiszta volt a kép. Harmadnapra
ment el ő. A ravatalon törékeny teste
tökéletes volt. Kis márványszobor,
mint egy Isten. Szép és okos arca
mosolygott rám. Picike koporsóját
egy nagy platóra tettem. Ezt viccesnek
leltem. És a sír felé menet magamban
felszabadultan, boldogan nevettem.



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásahttp://www.zetna.org

Mancanza d’ossigeno (Olasz)

Sino all’età di tredici anni volevo sempre
solo morire. Quando mio padre ci aveva
lasciati avevo quattro anni. Mia madre era una
bella donna, intelligente è carina, guida turistica,
che parlava molte lingue. Più tardi direttrice
d’albergo. Beveva come una spugna, sempre
superalcoolici. Neanche la sua vita è stata
facile: l’aveva cresciuta il padre, costruendo
violini e producendo grappa. Mia madre
da ubriaca non sapeva quel che faceva, mi
riempiva di botte, mi strappava i capelli
a ciuffi. Di notte mi strattonava fuori dal
letto, mi rincorreva con il coltello. Avevo
paura di lei, la odiavo. Ma non mi aiutò
nessuno. Potevo avere tredici anni quando
m’ammalai. Giacevo inconscia con la febbre
a quaranta. D’un tratto vidi qualcosa di grande
e morbido, a forma d’uovo. Sono finita al suo
interno e stavo contemplando. Si diffondeva
in me una gran pace e tranquillità. M’avvolgeva,
e tutto d’un tratto avevo capito, come se tutto
fosse senza tempo. Svegliandomi dimenticai
queste rivelazioni, ma la mia vita cambiò. Mia
madre aveva smesso di picchiarmi. Dopo la
scuola d’obbligo sono finita al collegio della
scuola superiore. Mi sentivo sola. Nottetempo,
seduta nella stanza, disegnavo. Mi piacevano
i pastelli di creta. I colori, sotto le mie mani,
come fuoco prendevano vita. Nei fine settimana
andavo a trovare mia madre. Giaceva sul
pavimento, ubriaca marcia. Questa fu anche
la causa della sua morte, forse la sigaretta,
o l’autocombustione. Quando l’alloggio di
servizio aveva preso fuoco, io mi trovavo
nella portineria. Mi sono precipitata nel
fuoco. Mi si son bruciati i capelli. Sentivo
il suo rantolio, s’era strozzata. I parenti mi
avevano aiutato. Mi sono iscritta alla facoltà.
Frattempo lavoravo. A volte capitavano
dei ragazzi. Solo baci, niente di più. Il primo
è stato mio marito. Il suo amore m’aveva
sorpreso. In passato avevo ricevuto solo botte
o tolleranza. Una volta, per caso, son rimasta
incinta, dicevano, che lo dovevo tenere. Io ero
così attenta, sempre in attesa. Lo proteggevo
piegata in due, come colui che viene picchiata
e difende il proprio corpo, poverino, così lo
difendevo. Nella fase del travaglio ero
completamente fuori di me. Da fuori mi
vedevo come una morta. La sua testa mentre
s’incastrava. Il medico lo tirò fuori velocemente,
ma ormai era paonazzo e senza vita. Lo avevano
sottoposto a rianimazione. Il pronto intervento
gli aveva salvato la vita, ma a causa della
mancanza d’ossigeno è rimasto mentalmente
ritardato. Non era in grado neppure d’inghiottire.
Il latte me lo estraevo. Son rimasta con lui
per due mesi. Lo nutrivo con la sonda. Dovevo
aspirargli la saliva accumulata. A fargli degli
esercizi, proteggere dalle piaghe del decubito,
la sua testolina dalla deformazione. Aveva
sempre la febbre alta e attacchi di epilessia.
Ma non soffrivo per il suo stato di menomato.
Dopo quel esperienza che avevo vissuto a
tredici anni, non badavo più all’involucro del
corpo, solo all’anima. E le anime son tutte
belle. Anelano alla perfezione. L’anima
del mio bambino era pura. Spesso lo portavo
giù nel giardino dell’ospedale. Ascoltavamo
gli uccelli e della bella musica. Nel ascoltare,
per lo sforzo, gli si inclinava la testolina
indietro. Fu una parte bella e ricca della mia
vita. Mi sono arricchita mentre lo staccavo
piano dalla croce della vita. Dopo un
certo tempo, se lo toccavo, cominciava a
piangere. Le premure delle infermiere le
accettava. Questo mi doleva. Aveva cinque
mesi quando sono rimasta di nuovo incinta.
Questo bimbo avevo smesso di proteggere.
Col feto andavo regolarmente a controllo.
L’altro mi voleva lasciare ma io non gli
permettevo. Poverino, a causa mia, pur di
non farsi toccare da me, aveva imparato
perfino a piangere. Sulla testa del feto avevano
trovato una cisti. Ero completamente in preda
alla disperazione. L’odiavo perché mi causava
questo. „Ti lascio andare. Vattene, se questo
che vuoi. Ma fa, che dalla testa del tuo
fratello sparisca la cisti.” – così gli gridavo.
Indomani la cisti era sparita senza lasciare
tracce, l’immagine sull’ecografia risultava
pulita. Lui se ne era andato dopo il terzo giorno.
Nel feretro il suo minuscolo corpo era perfetto.
Piccola statua di marmo, come un Dio. Il suo
intelligente e bel viso mi sorrideva. La sua
minuscola bara posai su un platò grande.
Lo trovai divertente. E andando verso la tomba,
dentro di me ridevo felice, in silenzio, come liberata.
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap