Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Borbély Szilárd: Proteo in psichiatria [4 - 6] (Próteusz a pszichiátrián [4-6] Olasz nyelven)

Borbély Szilárd portréja

Próteusz a pszichiátrián [4-6] (Magyar)

4
Az ágy üresen állt, amelyben feküdtél máskor. Néha
az ablak felé fordultál, de többnyire a mennyezetet
figyelted. Nehéz szagok ülték meg a szobát, vagy inkább
megfeküdték. Ahogy lenni szokott az elfekvő
osztályokon. A klór, a vizelet, az ürülék szaga a mérgeket
termelő testek kipárolgásába vegyült. A rejtélyes
mérgekkel színültig telt testek kipárolgása. De most nem
voltál ott, csak a lepedő jelezte a test lenyomatát. Meg
valami beszáradt ebédmaradék az éjjeliszekrényen.
Ősz volt már, a park túl hűvös a sétához. Szemerkélt is
kicsit. Innen nem járthatott senki ki a kertbe. Ez zárt
osztály. De talán ma mégis kaptál engedélyt,
utána kellene nézni. Az ügyeletes szobában tudják,
gondoltam, még ott vannak, amíg az esti műszak majd
megérkezik. Váltás hat és hét óra között történt.
Elmentem a vizsgáló melletti kórterem előtt, ahol a
kataton lakott. Majd kérdeztem, hogy hol vagy. Mondták,
nyugtalan ma. Nem fogad szót. Mármint te. Ez szinte
nevetséges volt, hogy nem fogadsz szót, mint egy gyerek.
A folyosó végén kukucskálsz, ott megtalállak, mondták.
És visszamentem arra, ahonnan jöttem. A tűzlépcső nyílott
onnan, ahol dohányzót alakítottak ki. És valóban, az
üvegajtó mögött láttam, hogy leskelődsz. A gondozóktól
féltél. Akkor még nem értettem. Nem ismertél meg, csak
hajtogattál valamit, hogy elmész. A botodra valami batyut
kötöttél, ahogy a mesékben. A botod a válladra vetted,
egyenesen és biztosan álltál, és folyton félretoltál.
Nyugtattalak, hogy gyere. Pihenj le. Még nem mehetsz
haza innen. Főként gyalog, hisz több, mint száz kilométer
a távolság. S már este is van. Nyugodj meg. De te nem
láttál engem. Démonokról beszéltél, akiket meg én nem
láttam, de mutattad, ott vannak. Éreztem, amikor a vállad
átkaroltam, és terelni akartalak, hogy még most is milyen
erős vagy. Én nem tudnálak visszahozni a kertből, ha
pizsamád szára csurom vizes lenne, és esni kezdene
netán eső. És fürdőköpeny nélkül túlságosan hideg van
már a sétálásra. Beláttam, hogy nem tudlak se kivinni,
se megnyugtatni, se visszahozni onnan, ha majd hirtelen
összegyűlne benned a harag, akár a céltalan futó vizek.

5
Álmomban ma is láttalak. A nyakamban ültél, és
én cipeltelek, valami mocsárban. Nem tudom, miért.
És azt sem, hogy hová. A fáradtságra emlékszem
csupán, a torokszorító, fojtogató szívdobogásra.
Nem tudom, hová vonszoltam magam veled. Hajnal
előtt, félálomban fordultam a bal oldalamra, hol a
szívtájék szorul ilyenkor. Izzadt a homlokom. Évek
óta nem találom a helyem. Mióta nem vagy már.
És nincs magyarázat arra, hogy milyen lehet a
létező, aki mégsem létezik együtt velünk. Csak
szomjazunk. Sivatag hullámzik itt velünk azóta.

6a
Egy várost szerettél volna. Egy várost, amelyet
építek neked, hogy otthonod legyen. Azóta
bolyongok itt, hol utcák, terek, közök, sugárutak,
sétányok rejtenek falak mögé. Mert minden
fal lesz, amely nem enged látni semmit önmagán
túl. A várost rólad elnevezni, vagy arról, aki
voltál, kényelmes lenne most, amely szavak, jelek,
egymásra hullámzó alakzatok tornyai egymás
fölött. Közöttük kis zegzugok, sötét és árnyas
helyek, ahol cserépben, vályúban a tenger kő és
beton között a petrezselyem mélyzöldje rezeg
az étterem ablakában. A pincér kilép, néhány
szálat szakít, megöblíti, és a tálcára teszi.

6b
Emlékszem Isztriára, hová halálod hírét
vihettem csupán magammal el. A part mentén
városok figyelnek évezredek óta, ahol jártam
már veled, éreztem akkor biztosan. Elsüllyed,
korábbi életünkben. Görbe hajókon vagy gályákon
rabszolgaként, kalmár zsidóként szakállunk
rejtekében, vagy mint a hős Ilionból térve meg éppen.

6c
Egy bögrében áradó levendula kékje a hálószoba
ablakában ég. Nappal alszik, és fotoszintetizál
titokban, míg éjszaka fűszeres illatot és oxigént termel.
Árnyékát az alvók homlokára fekteti a telehold
az éjben. Így telnek egy város napjai, melyet neked
alapítottam, hogy halálod ne süllyedjen el a dalmát
partokon, a sóvár tekintet lássa Láciában. Egy tenger
választ el azóta tőled. Láttam lenyugodni minden
este a napot a Hesperidák távoli kertje fölött.



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásahttps://www.lyrikline.org

Proteo in psichiatria [4 - 6] (Olasz)

4
Il letto, dove altre volte giacevi, era vuoto. A volte
ti giravi verso la finestra, ma per lo più osservavi
il soffitto. Gli odori pesanti intasavano la stanza,
l’avevano completamente invasa. Come accade spesso
nei reparti di lunga degenza. L’odore di cloro, urina,
le feci si mischiano con le tossine esalate, prodotte
dal corpo. L’esalazione dei corpi strapieni delle tossine
misteriose. Ma ora non eri qui, solo il lenzuolo
segnava l’impronta del corpo. E un che di avanzato
del pranzo essiccato, sul comodino. Era già autunno,
il parco troppo freddo per le passeggiate. Piovigginava
pure. Di qua nessuno poteva uscire nel giardino,
questo è un reparto chiuso. Ma forse oggi avevi
ottenuto qualche permesso, devo andare a verificare.
Lo sapranno, pensavo, nello studio del dottore, sono
ancora là, finché arriva il turno serale. Il cambio
avviene tra le sei e le sette. Son passato davanti
la corsia, vicino la stanza di controllo dove si trova
il reparto dei catatonici. Ho chiesto, dove sei. Dissero:
oggi è irrequieto. Non obbedisce. Vale a dire, tu.
Questo era quasi ridicolo, che non obbedisci, come un
bambino. Stai sbirciando in fondo al corridoio, ti posso
trovare là, mi dissero. Son tornato di là, da dove
son venuto. Da lì si apriva la scala antincendio, dove
avevano allestito un angolo fumatori. In effetti,
ti avevo visto sbirciare da dietro la porta di vetro.
Avevi paura degli infermieri. Allora non capivo ancora.
Non m’avevi riconosciuto, stavi solo ripetendo qualcosa,
che te ne vai. Avevi legato un fagotto sul tuo bastone,
come nelle favole. Messo il bastone sulle spalle, stavi
dritto e risoluto, e mi scansavi di continuo. Provavo
a calmarti, di venire con me. Di metterti a riposare.
Di qua non puoi andare ancora a casa. Soprattutto,
non a piedi, la distanza è più di cento chilometri.
E in più è già sera. Cerca di calmarti. Ma tu non mi
vedevi. Parlavi dei demoni, di quelli che io invece non
vedevo, ma mi indicavi, che stavano lì. Quando t’avevo
abbracciato per guidarti con me, sentivo,
che tutt’ora sei molto forte. Io non potrei riportarti
dal giardino, se dovessero inzupparsi le gambe
del tuo pigiama, e non sia mai dovesse cominciare
a piovere. E in più, fa troppo freddo per fare una
passeggiata senza l’accappatoio. Ammettevo, che non
avrei potuto né portarti fuori, né calmarti, né riportarti
indietro, se in te all’improvviso, dovesse accumularsi
la rabbia, come le acque, che scorrono senza metà.
 
5
Nel sogno, t’avevo visto anche oggi. Mi stavi seduto
sulle spalle, ed io ti trasportavo in mezzo a qualche
palude. Non so il perché. E non so neppure dove. Mi
ricordo solo la stanchezza, le palpitazioni del cuore in
gola, che mi strangolavano, mi soffocavano. Non so
dove mi trascinassi con te. Nel dormiveglia, prima
dell’alba, mi sono girato sul lato sinistro, in questi casi
il peso si sposta nella zona del cuore. Mi sudava la
fronte. Da anni, che non trovo il mio posto. Da
quando non ci sei più. E’ non v’è una spiegazione per,
come potrebbe essere uno, che esiste, tuttavia non
è con noi. Siamo solo assetati. Da allora ondeggia
il deserto con noi.
 
6a
Ti sarebbe piaciuto avere una città. Una città, che io ti
costruirò, che tu abbia una casa. Da allora sto errando
qui, dove le strade, piazze, vicoli, strade radiali, alee
dietro le mura ti nascondono. Perché tutto sarà di muro,
che non permetterà alcuna vista oltre se stesso.
Denominare la città di te, o di quel, che eri, sarebbe
comodo, che sono parole, segnali, le torri del uno
sull’altro torreggianti formazioni sovrapposte.
Tra di loro piccoli anfratti, luoghi oscuri e ombrosi,
dove nel vaso, nel abbeveratoio, tra marea di pietra
e cemento, nella finestra del ristorante prezzemolo
verde intenso trema. Esce il cameriere, ne coglie
qualche filo, lo sciacqua e lo pose sul vassoio.
 
6b
Mi ricordo di Istria, dove solamente la notizia della
tua morte ho potuto portare con me. Lungo la riva
le città osservano da millennio, dove con te ci son già
passato, questo allora avevo percepito chiaramente.
Si sprofonda nella nostra vita antecedente. Come
schiavi sulle navi storte o sulle galee, come mercanti
ebrei, nascondendoci dietro le nostre barbe, o come
l’eroe appena tornato da Ilion.
 
6c
In una chicchera, nella finestra della camera di letto,
il blu della lavanda emanata, arde. Dorme di giorno,
in segreto fa la fotosintesi, mentre di notte, un profumo
speziato e ossigeno, produce. La luna piena posa la
sua ombra sulla fronte dei dormienti. Così passano
i giorni della città, che avevo fondato per te, che la
tua morte non si affondi sulle rive dalmatiche, che
lo sguardo avido possa vederlo nel Latium.Da allora
un mare mi divide da te. Avevo visto tutte le sere
calare il sole sopra i giardini lontani di Esperia.  



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap