Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Borbély Szilárd: Proteo in psichiatria [7-10] (Próteusz a pszichiátrián [7-10] Olasz nyelven)

Borbély Szilárd portréja

Próteusz a pszichiátrián [7-10] (Magyar)

7
Ma szívszorongva ébredtem megint. Ahogy már
évek óta szoktam. Mint aki tengermélyből bukkan
fel lihegve. Légszomj és pánik, a fulladás görcse és az
agyi oxigénhiány miatt a súlytalan halál kerülgeti.
Mellén a hatalmas víztömeg. Tüdejében a légszomj.
És csupa félelem a lelke. Jártam körbe-körbe a
szomszédos utcákon a reggeli ködben. Mert amikor
a hajnali derengésben még egyszer visszatértem
abba a világba, amelyet te már elhagytál évek
óta, nem volt bátorságom kinyitni a szemem. Bal
oldalamra fordultam, be a fal felé. És megint
arra az arcodra gondoltam, amelyet utoljára
láttam, három hónappal halálod előtt. És
a szokott önvádra, hogy miként tört meg benned
a férfi és az apa. A büszkeség és az erő helyére
hogyan költöztek be a depresszió konok démonai

8
És arra a szépen induló délutánra gondolok megint,
mikor, mint minden este, bementem hozzád, és te
nem ismertél meg. Válladon a bot, valami bugyorba
csomagolva a holmid. Nem tudom, mi lehetett benne.
És útnak akartál indulni, valahová messze el. De nem
tudtad te sem, hová. Álltam ott, mint egy gyerek
mellett, ki hisztizik. Nem tudtad, ki vagyok, és azt
sem tudtad, hogy te ki vagy. A hideg lépcsőházban
pizsamában se fáztál. Csak én vacogtam akkor.
Az ablakon a lecsapódó pára csordogált alá.
Párbeszédünkben a szavak csak hulltak, hulltak,
a járólapra le. A mondatok jelentéstelen virágként
hervadtak el. Magházukban nem volt semmi termés.

9a
Mert nem tudok felejteni, és ez is gyengeség.
Annyi gyengeség lakik a részletekben. Hogy
sajnálom, hogy nem tehettem többet, mondanám,
ha jelentene ez bármit is neked. Másnap reggel
korán mentem újra, mert olyan gyorsan küldtek el
az éjjelis nővérek este hétkor, hogy rossz érzést
hagyott bennem. Már ágyadban voltál. Csak
nagyon fáradtan, mint aki hosszú útról tért meg.
Megismertél újra. De mintha nem emlékeztél
volna az előző napra. A kezelőorvos megnyugtatott,
hogy semmi baj. A gyógyszer az oka. Ha váltanak,
az néha zavart okoz. A szíved erős, és semmi baj,
az Alzheimer bár megállíthatatlan, az újabb
gyógyszerek kiválók. Meg érthető, egy trauma
után, hogy néha elhagy… Aztán egy másik osztályra
hívták. Az ember megnyugszik, ha megnyugodni
vágyik. Azt csak napokkal később, egy szobatársad
ejtette el, hogy éjszakára hálós ágyba vágtak. És
éreztem, megszédülők. A gyávaság jutott eszembe.
De ma sem tudom, hogy mit tehettem volna. Nem
akartam látni végső arcod, amelyet a halálnak
tartottál oda. Kezedre adtam csókot utoljára,
és hogy megbocsáss, nem tehetek többet. Mondtam,
aminek jelentését csak utólag érthetted meg. Így
árultalak el, csókkal, ahogy az már szokás.
De ma, a születésnapodon eszembe jut az egész
borzalom megint. Ha tudnék felejteni. Minden
részletet nem tudni többé. Csak a lényeget. Vagy
inkább mégis a tanulság lenne biztos. Pedig
a reggeli dúlt séta az ősz díszletei közt, mondhatni,
békés volt. Így Szent Mihály után a park már
aranysárga és édessége csurran le a fűre, mint a méz.
Néhol talán még zöld a fáknak lombja. Ahogy enged
el az ősz és összegyűjt minden színt, amely a
ködként szertefoszló test után maradt.

10a
„Lásd, ennyi volt, de nincs még vége semmi.
Hetvenhét éves lennél, mint a népmesékben,
az öreg király fia lehetnék akkor én is, pedig
már négy fullasztó éve vagy halott. Négy ősz
hullámzott át a kereteken azóta. Négyszer hulltak
le a levelek a tölgyről. Négyszer rejtett el a
köd. A bükk is négyszer váltott már ruhát. A
makk mind a földre terítve, mint disznók elé.
De nincsenek már disznók erre egy sem. És a
makkokban fehér kukac lakik, megemésztve az
ízes termés kemény húsát. A négy a világ száma.
És tíz év telt azóta el, hogy megölték azt, akit
szerettél. A tíz a teljességé, az istenség száma,
amely a tökélyre mutat. És a vízé, amelyből egy
liternyi nyom épp egy kilógrammot. És ha
metaforaként a víz jut most eszembe, nem is tudom,
miért siklik ki minden emlék már a kezemből is.

10b. Ajánlás
Sosem tegeztelek, míg éltél. Megbocsáss most.
Nem tiszteletlenség, ha mégis ezt teszem. De
holtakat az ember hogy magázzon? Mert
nincs ott korkülönbség, ahol nincs idő. Csak
a nyelv marad talán, a grammatika eltűnő
személye a felelősség elmosódó tengerének
partján. Jel csupán, amit kimos a beszéd
áradása után a hallgatás apálya. Egy hang lebeg
a víz felett, amely nem önmaga. Csak mint a
visszhang, úgy van, útban önmagához.



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásahttps://www.lyrikline.org/

Proteo in psichiatria [7-10] (Olasz)

7
Oggi mi son svegliato di nuovo con il cuore in gola.
Come d’anni ormai. Come colui, che s’emerge
ansimando dal abisso del mare. Affanno e panico,
spasmi del soffocamento e mancanza di ossigeno
per il cervello, è una minaccia di morte senza peso.
Sul petto l’enorme massa d’acqua. L’affanno del
polmone. E la sua anima dal terrore dominato. Vagavo
nella nebbia mattutina, in giro nelle vie limitrofe.
Perché quando nel chiarore mattutino son tornato
un’altra volta in quel mondo, che tu, da anni avevi
abbandonato, non avevo il coraggio di aprire gli occhi.
Mi son girato sul lato sinistro, verso la parete. E di
nuovo pensavo a quel tuo viso, che per l’ultima volta
avevo visto tre mesi prima della tua morte. E alla
solita autoaccusa, com’è potuto crollare in te l’uomo,
il padre. Al posto della fierezza e della forza, come
si son impossessati di te gli ostinati demoni della
depressione.
 
8
E penso nuovamente a quel pomeriggio, che era
iniziato così bene, quando, come ogni sera, son venuto
a trovarti, e tu non m’avevi riconosciuto. Col bastone
sulla spalla, le tue cose legate dentro un fagotto. Non
so cosa poteva contenere. Volevi prendere la strada,
andare da qualche parte, lontano. Dove, non lo sapevi
neppure tu. Ed io stavo fermo là, come vicino un
bambino, che fa i capricci. Non sapevi chi ero, e non
sapevi neppure chi eri tu. Sulla scalinata fredda, non
sentivi il freddo, neppure in pigiama. Solo io tremavo
allora. Il vapore condensato scorreva giù lungo la
finestra. Le parole del nostro dialogo cadevano sulle
piastrelle del pavimento. Le frasi appassivano come
fiori insignificanti. Il loro ovario non conteneva semi.
 
9a
Perché non riesco a dimenticare, e anche questo è
debolezza. Tante debolezze son celate nei particolari.
Che mi dispiace di non aver potuto fare di più, te lo
direi, se questo ti significasse qualcosa. Indomani
mattina dopo, son tornato presto, perché alle sette
di sera le infermiere mi congedarono così bruscamente,
che mi lasciò un cattivo presentimento. Stavi già a
letto. Eri solo molto stanco, come chi è tornato da un
lungo viaggio. Mi avevi riconosciuto nuovamente.
Ma come se non ti ricordassi la giornata precedente.
Il medico curante mi aveva tranquillizzato, che non
c’è nessun problema. E’ effetto della medicina. Se la
cambiano, a volte crea confusione. Il tuo cuore è forte,
non c’è problema, sebbene l’Alzheimer sia inarrestabile,
le medicine nuove sono eccellenti.
E’ anche comprensibile, che dopo un trauma, a volte
lascia…poi lo chiamarono in un altro reparto. L’uomo
si tranquillizza, se desidera a tranquillizzarsi. Solo
alcuni giorni dopo, un compagno di stanza spifferò
casualmente, che t’avevano messo dentro un letto
di contenzione. Mi sentivo girare la testa. Mi venne
in mente la viltà. Ma neppure oggi so, cosa avrei
potuto fare. Non volevo vedere il tuo ultimo viso,
che porgevi alla morte. Ti posai sulla mano un ultimo
bacio, affinché tu possa perdonarmi, di più non posso
fare. Lo dissi pure, ma il suo significato solo in
seguito avresti compreso. Così t’avevo tradito, con
un bacio, come di consueto. Ma oggi, il giorno del tuo
compleanno, mi torna in mente tutto l’orrore di nuovo.
Se potessi dimenticare. Non sapere più i particolari.
Solo l’essenziale. O meglio, da tutto ciò trarne una
lezione. Eppur si potrebbe dire, che le passeggiate
convulse tra gli scenari autunnali, erano tranquille.
Di questi tempi, dopo San Michele, il parco è giallo
dorato, e la sua dolcezza, come il miele, si riversa
sull'erba. Qua e là, forse son verdi ancora le fronde
degli alberi. Come l’autunno si congeda, raccoglie tutti
i colori, che son rimasti dietro il corpo dissolto, come
la nebbia.  
 
10a
Vedi, è tutto qui, ma non è finita ancora. Avresti
settantasette anni, come nelle favole, allora anch’io
potrei essere il figlio del vecchio re, eppure sei morto
da quattro opprimenti anni. Quattro anni son passati
attraverso il quadro. Dalla quercia quattro volte son
cadute, le foglie. Quattro volte ti ha nascosto la nebbia.
Anche il faggio aveva cambiato il vestito quattro
volte. Le ghiande sparse per terra, come davanti ai
maiali. Ma da queste parti non ce n'è più nemmeno
uno. E nelle ghiande vermi bianchi dimorano,
digerendo la carne dura del saporito frutto. Il quattro
è il numero del mondo. E son passati dieci anni, che
avevano ucciso colei, che amavi. Dieci è il numero
della completezza, il numero della divinità, che indica
la perfezione. E dell’acqua, da cui un litro pesa proprio
un chilo. E se ora, come metafora, mi viene in mente
l’acqua, non capisco proprio perché mi scivola via
dalle mani ogni ricordo.
 
10b Dedica
Finché eri in vita non ti avevo dato mai del tu.
Perdonami ora per questo. Non è mancanza di rispetto,
se ciononostante lo faccio. Ma ai morti come si fa
a dare del Lei? Perché là dove il tempo non esiste,
là non v’è differenza d’età. Rimane, forse, solo
il linguaggio, la personalità della grammatica, che
svanisce sulla riva del mare dell’indistinta responsabilità.
E’ solo un segno, portato via della bassa marea,
che segue l’alta marea delle parole. Una voce aleggia
sopra l’acqua, che non è se stesso. Esiste solo come
l’eco, sulla via di ritorno da se stesso.
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap