Próteusz a pszichiátrián [7-10] (Magyar)
7 Ma szívszorongva ébredtem megint. Ahogy már évek óta szoktam. Mint aki tengermélyből bukkan fel lihegve. Légszomj és pánik, a fulladás görcse és az agyi oxigénhiány miatt a súlytalan halál kerülgeti. Mellén a hatalmas víztömeg. Tüdejében a légszomj. És csupa félelem a lelke. Jártam körbe-körbe a szomszédos utcákon a reggeli ködben. Mert amikor a hajnali derengésben még egyszer visszatértem abba a világba, amelyet te már elhagytál évek óta, nem volt bátorságom kinyitni a szemem. Bal oldalamra fordultam, be a fal felé. És megint arra az arcodra gondoltam, amelyet utoljára láttam, három hónappal halálod előtt. És a szokott önvádra, hogy miként tört meg benned a férfi és az apa. A büszkeség és az erő helyére hogyan költöztek be a depresszió konok démonai
8 És arra a szépen induló délutánra gondolok megint, mikor, mint minden este, bementem hozzád, és te nem ismertél meg. Válladon a bot, valami bugyorba csomagolva a holmid. Nem tudom, mi lehetett benne. És útnak akartál indulni, valahová messze el. De nem tudtad te sem, hová. Álltam ott, mint egy gyerek mellett, ki hisztizik. Nem tudtad, ki vagyok, és azt sem tudtad, hogy te ki vagy. A hideg lépcsőházban pizsamában se fáztál. Csak én vacogtam akkor. Az ablakon a lecsapódó pára csordogált alá. Párbeszédünkben a szavak csak hulltak, hulltak, a járólapra le. A mondatok jelentéstelen virágként hervadtak el. Magházukban nem volt semmi termés.
9a Mert nem tudok felejteni, és ez is gyengeség. Annyi gyengeség lakik a részletekben. Hogy sajnálom, hogy nem tehettem többet, mondanám, ha jelentene ez bármit is neked. Másnap reggel korán mentem újra, mert olyan gyorsan küldtek el az éjjelis nővérek este hétkor, hogy rossz érzést hagyott bennem. Már ágyadban voltál. Csak nagyon fáradtan, mint aki hosszú útról tért meg. Megismertél újra. De mintha nem emlékeztél volna az előző napra. A kezelőorvos megnyugtatott, hogy semmi baj. A gyógyszer az oka. Ha váltanak, az néha zavart okoz. A szíved erős, és semmi baj, az Alzheimer bár megállíthatatlan, az újabb gyógyszerek kiválók. Meg érthető, egy trauma után, hogy néha elhagy… Aztán egy másik osztályra hívták. Az ember megnyugszik, ha megnyugodni vágyik. Azt csak napokkal később, egy szobatársad ejtette el, hogy éjszakára hálós ágyba vágtak. És éreztem, megszédülők. A gyávaság jutott eszembe. De ma sem tudom, hogy mit tehettem volna. Nem akartam látni végső arcod, amelyet a halálnak tartottál oda. Kezedre adtam csókot utoljára, és hogy megbocsáss, nem tehetek többet. Mondtam, aminek jelentését csak utólag érthetted meg. Így árultalak el, csókkal, ahogy az már szokás. De ma, a születésnapodon eszembe jut az egész borzalom megint. Ha tudnék felejteni. Minden részletet nem tudni többé. Csak a lényeget. Vagy inkább mégis a tanulság lenne biztos. Pedig a reggeli dúlt séta az ősz díszletei közt, mondhatni, békés volt. Így Szent Mihály után a park már aranysárga és édessége csurran le a fűre, mint a méz. Néhol talán még zöld a fáknak lombja. Ahogy enged el az ősz és összegyűjt minden színt, amely a ködként szertefoszló test után maradt.
10a „Lásd, ennyi volt, de nincs még vége semmi. Hetvenhét éves lennél, mint a népmesékben, az öreg király fia lehetnék akkor én is, pedig már négy fullasztó éve vagy halott. Négy ősz hullámzott át a kereteken azóta. Négyszer hulltak le a levelek a tölgyről. Négyszer rejtett el a köd. A bükk is négyszer váltott már ruhát. A makk mind a földre terítve, mint disznók elé. De nincsenek már disznók erre egy sem. És a makkokban fehér kukac lakik, megemésztve az ízes termés kemény húsát. A négy a világ száma. És tíz év telt azóta el, hogy megölték azt, akit szerettél. A tíz a teljességé, az istenség száma, amely a tökélyre mutat. És a vízé, amelyből egy liternyi nyom épp egy kilógrammot. És ha metaforaként a víz jut most eszembe, nem is tudom, miért siklik ki minden emlék már a kezemből is.
10b. Ajánlás Sosem tegeztelek, míg éltél. Megbocsáss most. Nem tiszteletlenség, ha mégis ezt teszem. De holtakat az ember hogy magázzon? Mert nincs ott korkülönbség, ahol nincs idő. Csak a nyelv marad talán, a grammatika eltűnő személye a felelősség elmosódó tengerének partján. Jel csupán, amit kimos a beszéd áradása után a hallgatás apálya. Egy hang lebeg a víz felett, amely nem önmaga. Csak mint a visszhang, úgy van, útban önmagához.
Feltöltő | Cikos Ibolja |
Az idézet forrása | https://www.lyrikline.org/ |
|
Proteo in psichiatria [7-10] (Olasz)
7 Oggi mi son svegliato di nuovo con il cuore in gola. Come d’anni ormai. Come colui, che s’emerge ansimando dal abisso del mare. Affanno e panico, spasmi del soffocamento e mancanza di ossigeno per il cervello, è una minaccia di morte senza peso. Sul petto l’enorme massa d’acqua. L’affanno del polmone. E la sua anima dal terrore dominato. Vagavo nella nebbia mattutina, in giro nelle vie limitrofe. Perché quando nel chiarore mattutino son tornato un’altra volta in quel mondo, che tu, da anni avevi abbandonato, non avevo il coraggio di aprire gli occhi. Mi son girato sul lato sinistro, verso la parete. E di nuovo pensavo a quel tuo viso, che per l’ultima volta avevo visto tre mesi prima della tua morte. E alla solita autoaccusa, com’è potuto crollare in te l’uomo, il padre. Al posto della fierezza e della forza, come si son impossessati di te gli ostinati demoni della depressione. 8 E penso nuovamente a quel pomeriggio, che era iniziato così bene, quando, come ogni sera, son venuto a trovarti, e tu non m’avevi riconosciuto. Col bastone sulla spalla, le tue cose legate dentro un fagotto. Non so cosa poteva contenere. Volevi prendere la strada, andare da qualche parte, lontano. Dove, non lo sapevi neppure tu. Ed io stavo fermo là, come vicino un bambino, che fa i capricci. Non sapevi chi ero, e non sapevi neppure chi eri tu. Sulla scalinata fredda, non sentivi il freddo, neppure in pigiama. Solo io tremavo allora. Il vapore condensato scorreva giù lungo la finestra. Le parole del nostro dialogo cadevano sulle piastrelle del pavimento. Le frasi appassivano come fiori insignificanti. Il loro ovario non conteneva semi. 9a Perché non riesco a dimenticare, e anche questo è debolezza. Tante debolezze son celate nei particolari. Che mi dispiace di non aver potuto fare di più, te lo direi, se questo ti significasse qualcosa. Indomani mattina dopo, son tornato presto, perché alle sette di sera le infermiere mi congedarono così bruscamente, che mi lasciò un cattivo presentimento. Stavi già a letto. Eri solo molto stanco, come chi è tornato da un lungo viaggio. Mi avevi riconosciuto nuovamente. Ma come se non ti ricordassi la giornata precedente. Il medico curante mi aveva tranquillizzato, che non c’è nessun problema. E’ effetto della medicina. Se la cambiano, a volte crea confusione. Il tuo cuore è forte, non c’è problema, sebbene l’Alzheimer sia inarrestabile, le medicine nuove sono eccellenti. E’ anche comprensibile, che dopo un trauma, a volte lascia…poi lo chiamarono in un altro reparto. L’uomo si tranquillizza, se desidera a tranquillizzarsi. Solo alcuni giorni dopo, un compagno di stanza spifferò casualmente, che t’avevano messo dentro un letto di contenzione. Mi sentivo girare la testa. Mi venne in mente la viltà. Ma neppure oggi so, cosa avrei potuto fare. Non volevo vedere il tuo ultimo viso, che porgevi alla morte. Ti posai sulla mano un ultimo bacio, affinché tu possa perdonarmi, di più non posso fare. Lo dissi pure, ma il suo significato solo in seguito avresti compreso. Così t’avevo tradito, con un bacio, come di consueto. Ma oggi, il giorno del tuo compleanno, mi torna in mente tutto l’orrore di nuovo. Se potessi dimenticare. Non sapere più i particolari. Solo l’essenziale. O meglio, da tutto ciò trarne una lezione. Eppur si potrebbe dire, che le passeggiate convulse tra gli scenari autunnali, erano tranquille. Di questi tempi, dopo San Michele, il parco è giallo dorato, e la sua dolcezza, come il miele, si riversa sull'erba. Qua e là, forse son verdi ancora le fronde degli alberi. Come l’autunno si congeda, raccoglie tutti i colori, che son rimasti dietro il corpo dissolto, come la nebbia. 10a Vedi, è tutto qui, ma non è finita ancora. Avresti settantasette anni, come nelle favole, allora anch’io potrei essere il figlio del vecchio re, eppure sei morto da quattro opprimenti anni. Quattro anni son passati attraverso il quadro. Dalla quercia quattro volte son cadute, le foglie. Quattro volte ti ha nascosto la nebbia. Anche il faggio aveva cambiato il vestito quattro volte. Le ghiande sparse per terra, come davanti ai maiali. Ma da queste parti non ce n'è più nemmeno uno. E nelle ghiande vermi bianchi dimorano, digerendo la carne dura del saporito frutto. Il quattro è il numero del mondo. E son passati dieci anni, che avevano ucciso colei, che amavi. Dieci è il numero della completezza, il numero della divinità, che indica la perfezione. E dell’acqua, da cui un litro pesa proprio un chilo. E se ora, come metafora, mi viene in mente l’acqua, non capisco proprio perché mi scivola via dalle mani ogni ricordo. 10b Dedica Finché eri in vita non ti avevo dato mai del tu. Perdonami ora per questo. Non è mancanza di rispetto, se ciononostante lo faccio. Ma ai morti come si fa a dare del Lei? Perché là dove il tempo non esiste, là non v’è differenza d’età. Rimane, forse, solo il linguaggio, la personalità della grammatica, che svanisce sulla riva del mare dell’indistinta responsabilità. E’ solo un segno, portato via della bassa marea, che segue l’alta marea delle parole. Una voce aleggia sopra l’acqua, che non è se stesso. Esiste solo come l’eco, sulla via di ritorno da se stesso.
|