Csák Gyöngyi: Kéréseid

Világítsak – kérlelsz,

felgyújtott erdő

ropogjon ereimben;

vérezze fel talpam

nyomkereső ösztön

elmém rezervátumában

őseim jussanak levegőhöz,

mondjam el még

e szorongássá alázott ringben

az arcok élén sorvadozó reményt,

boldogság-látszatot minden

feltápászkodás után,

a kapott sebek hogyan válnak

életben tartó rémületté –,

múlás csapásaitól

miként zsibbad el

visszavontahatlan,

kacér szózatunk,

tünékenyben a reménység

hiába vérszegénylik

az éhség éhség marad

és szomj a szomj.