Csoóri Sándor: Vallomás a városhoz

Mennyi szélsodorta szemét az utcán,
mennyi kiüresedett, kóbor arc
s fojtogató füstcsík a város égboltja alatt!
És mennyi kilúgozott szerelem a falak mögött!
De ha a szenvedély zöldre vált át,
mint átkelőhelyek lámpái kis időre,
meglódulnak a visszafogott lombok, az esők,
a magasból csipkefüggönyök havaznak
s a villamos vágányain
végigszáguld valami fényes őrület,
sípol és sír, mint a fejhangon
sikoltó furulya.

Szeretlek? Nem szeretlek? A naptár
lapjait tépkedem, Város, harminc éve.
Csavargok utcáidon,
de nem tudom, hova megyek.
Itt minden közelebb van a kézhez, a testhez,
közelebb a gyönyörhöz s gyilkoláshoz,
a bojlerek sárkánytorkaiból
lángok lövellnek arcomig, mint a mesében
és lent, a kéregalatti szennycsatornáidban
folyvást zuhog az öröklétű mocsok.
A tiéd vagyok, Város? Vagy csak a
foglyod vagyok?

Gyakran elhagylak, megtagadlak és visszasóvárgok oda,
ahol a tüzek úgy feküsznek le
most is a földre,
mint kimerült, igás állatok,
s a kertben sündisznó jár, az ősvilág bizalmasa,
de bársonyos mocorgásában egyszer csak
megcsikorgul százezer ablakod, vasad
és szép, idegbeteg nőid is fölsikoltanak árván
s én máris ott vagyok velük újra
a fölfelé suhanó, tükrös felvonókban,
a földalatti vonat hajat úsztató huzatában

megsokszorozódva tömérdek pillantásodtól és
őrületemtől. Ha nem te fogadsz magadhoz,
talán csak egy erdő gondolkodik velem
s a Holdra könyöklő halál
és a világ nem jön el értem válságos óráiban,
nem üzen, nem vár, nem küld utánam zenét,
amelytől halhatatlanulni tanulok. Fehér
hártyáimon ott remegsz izgatóan,
mint vacogó dobokon a borsószemek. Füst nyel el?
Földrengés? Futó tűzrózsák burjánzása? Ha elárullak is, Város,
veled veszek.