Déry Lucy: Gondolatok

szemhéjam

nehéz dobozként

esik rá vergődő

gondolataimra

darabokra zúzva

őket Vérvörös

körmök

emlékeztetnek

végül

a Valóságra

rángatnak vissza

az itt és

mostba:

Ide

oda

utazunk

reménykedve,

hogy egyszer

találkozunk

de a vonatot

Mindig lekésve

Postagalambok

vagyunk kik soha

nem találják

az utat

la mia palpebra

cala sui miei

pensieri tormentati

come scatola pesante

fracassandoli

in pezzettini

infine unghie

rosso sangue

mi rammentano

la realtà

strattonandomi indietro

nel qui

e nell’ora:

Viaggiamo

su

e giù

speranzosi,

che un giorno

ci incontreremo

ma perdendo

sempre il treno

siamo piccioni viaggiatori

che non trovano

mai

la strada