Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Déry Tibor: L'amore (Szerelem Olasz nyelven)

Déry Tibor portréja

Szerelem (Magyar)


A cella ajtaja kinyílt, s a börtönőr bedobott valamit.
– Fogja! – mondta.
Egy zsák volt, rajta egy szám. A földre esett, épp a fogoly lába elé. B. felállt, mély lélegzetet vett, s a börtönőrre nézett.
– A civil ruhája! – mondta ez. – Öltözzön át! Mindjárt meg fogják borotválni.
A hét évvel ezelőtt levetett ruhája volt a zsákban, a cipője. A ruha olyan gyűrött, hogy egy tenyérnyi sima hely sem maradt rajta, a cipő penészes. Széthajtogatta az inget, az is penészes volt. Mire elkészült az öltözködéssel, a rab borbély bejött, s megborotválta.
Egy óra múlva a kis fogháziroda elé vitték. A folyosón már nyolc-tíz civil ruhába visszaöltözött rab várakozott, mégis elsőnek őt hívták be, alighogy az iroda ajtaja elé ért. Az íróasztalnál egy őrmester ült, mellette egy másik állt, előttük lassú léptekkel egy százados ide-oda sétált a szűk helyiségben.
– Jöjjön ide! – mondta az íróasztalnál ülő őrmester. – Neve?… Anyja neve?… Hová távozik?…
– Nem tudom – mondta B.
– Hogyhogy? – kérdezte az őrmester. – Nem tudja, hogy hová távozik?
– Nem – mondta B. – Nem tudom, hogy hová visznek.
Az őrmester rosszkedvű tekintetet vetett rá. – Nem viszik magát sehova – mondta mogorván. Mehet haza ebédelni a feleségéhez. Éjjel már használhatja a szerszámát is. Megértette?
A fogoly nem felelt.
– Tehát hova távozik? – kérdezte az őrmester.
– Szilfa utca 17.
– Budapest, hányadik kerület?
– Második – mondta B. – Miért engednek ki?
– Mit kérdez annyit? – morogta az őrmester. – Kiengedik, kész. Örüljön, hogy megszabadul tőlünk.
A szomszéd szobából kihozták az értéktárgyait, egy nikkel karórát, egy töltőtollat s egy kopott, zöldesfekete pénztárcát, melyet még apjától örökölt. A tárca üres volt.
– Ezt írja alá! – mondta az őrmester.
Nyugtavolt a nikkel karóráról, a töltőtollról, a tárcáról.
– Ezt is!
Ez is nyugta volt, száznegyvenhat forint munkabérről: A pénzt leszámolták eléje az asztalra. – Tegye el! – mondta az őrmester. B. újra kivette zsebéből a pénztárcát, s a bankjegyeket az ezüsttel együtt betömte egyik rekeszébe. A tárca is penészszagú volt. Utolsónak a szabadulólevelét adták át. A Letartóztatás oka kezdetű pontozott sor üresen maradt. A folyosón még körülbelül egy óráig ácsorgott, majd negyedmagával lekísérték a börtön főkapujáig. De még mielőtt a kapuhoz értek volna, egy utánuk futó őrmester megállította őket. Egy embert kiemelt a négyes csoportból, és két géppisztolyos őr között visszakísértetett a börtönépületbe. Az embernek a frissen borotvált arca hirtelen elsárgult, mintha epeömlést kapott volna, a szeme elkocsonyásodott.
Hárman tovább mentek a kapuig.
– Ott a villamos, szálljon fel! – mondta B.-nek az őr, miután átvizsgálta, majd visszaadta kezébe a szabadulólevelet.
B. állt s maga elé nézett, a földre.
– Mire vár? – kérdezte az őrmester.
B. tovább állt, a földet nézte.
– Menjen már a fenébe! – mondta az őr. – Mire vár?
– Megyek – mondta B. – Szóval mehetek?
Az őr nem felelt. B. zsebre tette a szabadulólevelet, s kiment a kapun. Néhány lépés után hátra akart volna nézni, de erőt vett magán, s továbbment. Figyelt, nem hallott lépteket maga mögött. Úgy gondolta, ha eléri a villamost anélkül, hogy egy kéz nehezednék hátulról a vállára, vagy ugyancsak hátulról a nevén szólítanák, akkor feltehetően végképp elengedték. Végképp?
Amikor a villamosmegállóhoz ért, hirtelen hátrafordult: senki sem jött mögötte. Nadrágzsebébe nyúlt, de nem volt zsebkendője, mellyel megtörülhette volna a homlokára kicsapott verejtéket. Fellépett az épp eléje csikorgó villamosra. A pótkocsiról ugyanakkor egy börtönőr szállt le, s az első kocsi mellett elhaladva egész ragyás arcával s apró szemeivel hosszan, kihívóan szemügyre vette B.-t. Ez nem köszönt neki. A villamos elindult.
Ebben a percben – attól a pillanattöredéktől kezdve, hogy nem köszönt a börtönőrnek, s a villamos elindult –, abban a percben megszólalt körülötte a világ. Olyasféle érzés volt, mint mikor moziban géphiba miatt egy ideje hang nélkül pergett a film, s egyszerre, egy mondat, egy szó közepén visszatér a hang a színészek üresen tátongó szájába, s a süketnéma terem, melyben mintha a közönség is elvesztette volna harmadik kiterjedését, hirtelen milszekundumos indítással a mennyezetig megtelik hangos zenével, énekkel, párbeszédekkel. Körös-körül minden szín robbanni kezdett. A szemben érkező villamos olyan sárga volt, mint amilyen sárgát még életében nem látott, s olyan gyorsam zúgott el egy rikító, szürke egyemeletes ház előtt, hogy B. attól tartott, nem bírják többé megállítani. Az utca túlsó oldalán két pipacspíros ló vágtatott egy üres társzekér előtt, melynek andalító zörgése megrezegtette az égen úszó tündéri bárányfelhőket. Egy üvegzöld kertecske hullámzott el hátrafelé, két lángoló üveggömbbel s mögöttük egy nyitott konyhaablakkal. A járdán sok millió ember sétált, mind civil ruhában, egyik szebb mint a másik, s mind különbözött egymástól. Köztük sok volt meglepően alacsony termetű. Egyik-másik a járókelőknek csak a térdükig ért, sokat karon kellett vinni. S a nők!

[…]

– Szeretsz? – kérdezte B.
– Soha senki mást nem szerettem – mondta az asszony. – Úgy nem változhattál meg, hogy ne szeresselek.
– Megváltoztam, – mondta B. – Megöregedtem.
Az asszony sírt, magához szorította férje lábát. B. újra megsimogatta a fejét.
– Lehet még gyerekünk? – kérdezte az asszony.
– Talán – mondta az ember. – Ha szeretsz! Állj fel!
Az asszony felállt.
– Hívjam fel?
– Még nem – mondta B. –, még veled akarok lenni. Ő még idegen nekem. A kertben maradt?
– Leszaladok hozzá – mondta az asszony –, s megmondom neki, hogy várjon.
Mire visszaért, B. az ablaknál állt, háttal a szobának. A háta mintha elkeskenyedett s elferdült volna. Nem fordult meg. Az asszony egy pillanatra állva maradt az ajtóban. – Azt mondtam neki, hogy szedjen virágot az apjának – mondta kissé rekedten a felindulástól. – A szomszéd üres telken most nyílik az orgona, szedjen egy nagy csokrot az apjának.
– Szeretsz? – kérdézte B.
Az asszony hozzászaladt, átölelte vállát, egész testével hozzásimult: – Egyetlenem – súgta.
– Meg tudsz majd szokni? – kérdezte B.
– Soha senki mást nem szerettem – mondta az asszony. – Éjjel-nappal veled voltam. A fiadnak mindennap rólad beszéltem.
B. megfordult, átölelte az asszonyt, figyelmesen nézte az arcát. Az ablakon behulló alkonyati fényben megkönnyebbülten látta, hogy az is megöregedett, bár szebb volt, mint amilyennek hét éven át napról napra újra és újra felidézte. A szeme be volt hunyva, a szája félig nyitva, a kicsillanó fogak közül a forró lehelet B. száját érte. A sápadt bőrön nyugvó sűrű szempillák alatt sötéten, nedvesen csillogott a szeme alja. Maga volt az odaadás. B. megcsókolta a szemét, majd szelíden eltolta magától az asszonyt.
– Szeresd a fiunkat is! – súgta ez még behunyt szemmel.
– Igen – mondta B. – Meg fogom szokni. Meg fogom szeretni.
– A te fiad! – A te fiad!
– S a tiéd – mondta B.
Az asszony átölelte a nyakát. – Megmosdatlak – mondta.
– Jó lesz.
Levetkőzött. Az asszony megvetette az ágyat, a lepedőre fektette férje meztelen testét. Egy bádoglavórban meleg vizet hozott, szappant, két törülközőt. Az egyiket összehajtogatva a vízbe mártotta, beszappanozta. Az egész testet tetőtől talpig megmosdatta. Kétszer váltott vizet. B.-nek olykor még meg-megreszketeti a keze, de az arca már megnyugodott.
– Meg tudsz majd szokni? – kérdezte.
– Egyetlenem – mondta az asszony.
– Velem alszol az éjjel?
– Igen – mondta az asszony.
– A gyerek hol alszik?
– Majd a földre ágyazok neki – mondta az asszony. – Nagyon mélyen alszik.
– Egész éjjel velem maradsz?
– Igen – mondta az asszony. – Minden éjjel, amíg élünk.



KiadóRaabe Kiadó Kft.
Az idézet forrásaNiki + Szerelem

L'amore (Olasz)

La porta della cella si aprì, il custode getto qualcosa dentro.

  • Prenda! - disse.

Era un sacco, con un numero sopra. Cadde sulla terra, proprio ai piedi del carcerato. B. si alzò, prese un sospiro profondo e guardò il custode.

  • E' il suo abito civile – disse quello. - Si cambi! - Le faranno subito la barba.

Nel sacco c'erano i suoi vestiti e le scarpe , tolte sette anni fa. Il vestito talmente maltrattato, senza un palmo di stoffa liscia, le scarpe ammuffite. Dispiego la camicia, anche quella era ammuffita. Finì giusto a vestirsi quando entrò il barbiere prigioniero e gli fece la barba. Un ora dopo lo portarono davanti al piccolo ufficio del carcere. Nel corridoio sostavano già otto – dieci carcerati vestiti in abiti civili, eppure appena giunto davanti la porta dell'ufficio chiamarono per primo proprio lui. Un sergente stava seduto davanti la scrivania, vicino a lui, un altro stava in piedi, davanti a loro, nel locale stretto, un capitano passeggiava con passi lenti su e giù.

  • Venga qua! - disse il sergente seduto al tavolo.

  • Nome?...Nome della madre?... Dove andrà?...

  • Non lo so. - disse B.

  • Come sarebbe? - domandò il sergente. - Non sa dove andrà?

  • No – disse B. - Non so dove mi porteranno.

Il sergente gettò un occhiata di disappunto. - Non la porteranno da nessuna parte. - disse burbero. Può andare a pranzo da sua moglie. Stanotte può adoperare perfino il suo arnese. Ha capito?

Il carcerato non rispose.

  • Dunque, dove andrà? -

  • Via del Olmo 17.-

  • Budapest, quale rione? -

  • Secondo – disse B. - Perché mi lasciate andare? -

  • Perché fa tante domande? - brontolò il sergente.

Lo lasciano andare e basta. Dovrebbe essere contento che si libera di noi. Dalla stanza vicina portarono i suoi oggetti personali, un orologio di nickel, una penna stilografica e un portafogli consunto, color nero verdastro, che aveva ereditato da suo padre. Il portafogli era vuoto.

  • Firmi qua sotto! - disse il sergente.

Era la ricevuta del orologio, della penna e del portafogli.

  • Anche qui! -

Anche questa era una ricevuta, della sua paga, centoquarantasei fiorini: i soldi li contarono sul tavolo, lì davanti a lui.

  • Li metta via! - disse il sergente.

B. tirò fuori di nuovo il portafogli e caccio tutte le banconote e le monete in uno dei taschini. Anche il portafogli sapeva di muffa. Per l'ultimo gli diedero il foglio di scarcerazione. La riga destinata al motivo dell'arresto era rimasta vuota. Per un'altra ora bighellonò nel corridoio, poi con altri tre lo accompagnarono fino al portone principale del carcere. Ma prima di arrivarci al portone, li rincorse un sergente e li fermo. Blocco uno dei quattro e tra due carcerieri armati lo fece scortare indietro nel edificio. Il viso del uomo, rasato di fresco, divenne giallo, come chi ha un travaso di bile in corso, gli occhi divennero velati. In tre proseguirono fino al portone.

  • Quello è il suo tram, lo prenda. - disse il carceriere a B. dopo aver controllato e restituito il foglio di scarcerazione. B. non si mosse, guardando davanti a sé per terra.

  • Cosa aspetta? - domandò il sergente.

B. continuò a guardare davanti a sé per terra.

  • Vada al diavolo! - disse il carceriere. - Cosa aspetta? -

  • Vado – disse B. - Quindi posso andare? -

Il carceriere non rispose. B. mise in tasca il foglio della scarcerazione ed uscì. Dopo qualche passo ebbe la tentazione di guardare indietro, ma si fece forza e proseguì. Stette con le orecchie tese, non sentì dei passi dietro a sé. Pensò, se ce la faccio a raggiungere il tram senza che nessuna mano mi si posi sulle spalle o che qualcuno dal dietro mi chiami per nome, allora probabilmente mi avranno lasciato andare definitivamente. Definitivamente? Raggiunto la fermata del tram si voltò all'improvviso: dietro di lui non c'era nessuno. Infilò la mano nella tasca dei pantaloni, ma non trovò nessun fazzoletto per asciugarsi il sudore della fronte. Salì sul tram sferragliante. Nello stesso momento dalla seconda carrozza scese un carceriere e passando accanto la prima, lo squadrò provocatoriamente e a lungo con i suoi occhi minuscoli e il viso butterato. B. non lo salutò. Il tram partì. In questo momento – nella frazione dell'istante che non salutò il carceriere e che il tram partì – in questo momento, intorno a lui si ridestò il mondo. Era una sensazione, come al cinema, quando per un guasto al motore, per un tempo il film viene proiettato senza voce e all'improvviso nel mezzo di una frase, una parola, torna la voce nelle bocche boccheggianti a vuoto, e la sala muta, in cui come se anche i spettatori avessero perso la terza dimensione, all'improvviso, regolato al millesimo di secondo, si riempe fino al soffitto di musica, di canti e dialoghi. Tutt'intorno scoppiarono i colori. Il tram che veniva incontro era cosi giallo, che gli parve di non aver mai visto un giallo cosi, e sfrecciò via cosi veloce davanti a una casa di un colore grigio vistoso, che B. temette che non si sarebbe fermato mai più. Sul altro lato della strada due cavalli color porpora galoppavano, trainando una carrozza vuota, a cui suono melodioso fece vibrare le nuvole, che sfilavano nel cielo. Un giardinetto color verde bottiglia ondeggiò all'indietro con due sfere in fiamme e con una finestra spalancata appresso. Sui marciapiedi passeggiavano svariati milioni di uomini vestiti in abiti civili, uno più bello dell'altro, tra di loro tutti diversi. Tra di loro c'erano molti particolarmente bassi. Ad alcuni passanti arrivavano giusto fino al ginocchio, altri dovevano essere portati in braccio. E le donne!

- - - - - - - - - - - -

  • Mi ami? - domandò B.

  • Non ho mai amato nessun altro – disse la donna.- Non potevi essere cambiato cosi tanto da non poterti amare più.

  • Sono cambiato, - disse B. - Mi sono invecchiato.

La donna piangeva stringendo a sé il piede dell'uomo. B. le accarezzava la testa di nuovo.

  • Possiamo avere ancora dei figli? - domandò la donna.

  • Forse – disse l'uomo – se mi ami! Alzati!

La donna si alzò.

  • Lo faccio salire?

  • Ancora no – disse B. - Voglio stare ancora con te. Lui mi è un estraneo ancora. E' rimasto giù nel giardino?

  • Faccio un salto da lui – disse la donna - , per dirgli di aspettare ancora.

Quando tornò, B. stava alla finestra con la schiena rivolta verso la stanza. La schiena le sembrò più stretta e incurvata. B. non si voltò. La donna per un istante rimase ferma nel vano della porta.

  • Gli dissi di cogliere dei fiori per suo padre – disse con la voce rauca dal turbamento. - Sul fondo vuoto qui vicino i lillà sono in fiore, che colga un gran mazzo per suo padre.

  • Mi ami? - domando B.

La donna corse da lui, lo abbracciò, gli si aderì con tutto il corpo: - Tesoro mio – sussurrò.

  • Potrai abituarti a me di nuovo? - domandò B.

  • Non ho mai amato nessun altro - disse la donna. - Di giorno e di notte stavo con te. Parlavo di te a tuo figlio tutti i giorni.

B. si girò, abbracciò la donna, osservò il suo viso con attenzione. Nella luce crepuscolare che filtro attraverso la finestra, notò con sollievo, che anche lei si era invecchiata, sebbene fosse più bella di come l'avesse evocata, giorno dopo giorno, per sette anni. La donna teneva gli occhi chiusi, la bocca semiaperta, attraverso i denti luccicanti l'alito bollente raggiunse la bocca di B. Sotto le ciglia fitte, rinchiusi sulla pelle pallida, cupo e umido brillavano i suoi occhi. Era la devozione in persona. B. le baciò gli occhi, poi l'allontanò delicatamente da sé.

  • Ama anche il nostro figlio! - sussurrò lei ancora con gli occhi chiusi.

  • Si – disse B. - Mi ci abituerò a lui. Imparerò ad amarlo.

  • E' tuo figlio! - E' tuo figlio!

  • Ed anche tuo – disse B.

La donna lo abbracciò al collo. - Ti laverò. - disse.

  • Buona idea. -

Si spogliò. La donna preparò il letto, fece coricare il corpo nudo del marito sul lenzuolo. In un catino di latta portò dell'acqua calda, del sapone e due asciugamani. Ne piegò uno, lo immerse nell'acqua e lo insaponò. Lavò tutto il corpo dell'uomo dalla testa ai piedi. Cambiò l'acqua due volte. Ogni tanto, la mano di B. ebbe ancora qualche tremito, ma il suo viso si era ormai rilassato.

  • Potrai abituarti a me? - domandò.

  • Tesoro mio – disse la donna.

  • Dormirai con me stanotte? -

  • Si – disse la donna.

  • Il ragazzo dove dormirà? -

  • Gli allestirò un letto per terra – disse la donna. Dorme profondamente.

  • Rimarrai tutta la notte con me? -

  • Si – disse la donna – tutte le notti, finché resteremo in vita.



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásaNiki + Szerelem

minimap