Danyi Zoltán: Tövig borotvált teniszlabda

A tenger

a tenger

a tenger,

a tenger és megint és újra a tenger, és tovább, sokáig, mindig csak a tenger, mígnem végül, órák múlva, egy teniszlabda, ahogy a víz a part felé sodorja, fel-le bucskázik a hullámok közt, távolodik, közeledik, váltakozva, P. a parton ül, lábát a vízbe, a tengerbe, a kifutó habokba nyújtja, újra meg újra szétgurított kék szőnyeg, a teniszlabda ott ring, ott táncol a közelben, aztán a víz távolabb sodorja, úgy gondolnánk, a hullámok kifelé, a part irányába sodornak mindent, de a helyzet ennél bonyolultabb, több erő működik egyszerre, ami megtévesztő, végképp megtévesztő, a felszín alatti erők mozgása ritkán egyezik meg a felszín felettiekével, különös, gondolja P., és lábát a hullámokba, a kavicsok közé mártja, hol az egyik, hol a másik győz, nagy ritkán pedig, egy előre nem látott percben, mintha egyensúly jönne létre, ilyenkor a teniszlabda egyhelyben bucskázik le-fel, egy ideig nem közeledik és nem is távolodik, aztán ismét megindul a part felé, vagy kifelé a nyílt tenger irányába, ezt figyeli P., a teniszlabda mozgását,

Celiát nem

Celiát most nem

Celiát most nem nézi,

Celia néhány lépéssel távolabb, egy szétterített, hatalmas törülközőn napozik, válla, dereka, combja bronzbarnán ragyog, nemrég kente be napolajjal, a hullámok durva bőrén ide-oda gurul a teniszlabda, a kövek a partra kifutó haboktól nedvesek, a szél a tenger felől fúj, simára őrölt homokszemeket hoz, alig látható, alig érzékelhető, csak a jachtok oldalán megtapadó vékony réteg árulja el, a rózsaszín árnyalat a tengerről visszatérő hajókon, ki gondolna a nyílt tengeren homokra vagy porra, mégis ott van a szélben a porrá őrölt sivatagi rózsa, a vizek felett vonul a Szahara fátyolszerű, lazacrózsaszín homokja, és halványabbra árnyalja a kéket, mi minden volna ebből kikövetkeztethető, a halál mint megszabadulás minden súlyfeleslegtől, gondolja, és a nedves kavicsokat simogatja, a sivatag homokját szimatolja a szélben, a porrá őrölt sivatagi rózsát, ujjai a meleg kavicsokkal játszanak, tapogatja őket, közéjük markol, és Celia mellére gondol, a teniszlabda, ha partot ér, Celia ölét idézi majd fel, most még a hullámok emelkedő, domborodó, felmagasló és újra leboruló hátán hintázik le-fel, közeledik és távolodik, az erők kénye-kedve szerint, aztán közelebb és közelebb sodródik, alámerül, újra felbukkan, egészen közel, és a kavicsokon habbá terülő hullámok végül lágyan, könnyedén kiemelik, kirakják, kihelyezik a langyos kavicsokra, karnyújtásnyira P.-től,

megérinti

megragadja

megmarkolja,

rugalmas, kemény, és sima, mintha leborotválták volna, Celia ölére gondol, tapogatja, és tényleg, erről a teniszlabdáról lenyírták a prémet, tövig borotválták neonzöld szeméremszőrzetét, Celia a kavicsokra terített törülközőn hever, enyhén szétnyitott combjai közé forró sugarakat szór a nap, estére válik majd kitapintható, megszagolható, felfalható valósággá az osztriga, most pedig a hullámok partra sodorják a borotvált teniszlabdát, kiemelik, kirakják, kiteszik a langyos kavicsokra, karnyújtásnyira P.-től, ezzel kezdődne, ezzel a tövig borotvált teniszlabdával venné kezdetét a történet, a sivatag homokjával, a teniszlabdával és a habként szétterülő hullámokkal, ezekkel kezdődne, igen, miközben semmi nem kezdődik persze,

és semmi

nem ér

véget.