Demény Ottó: A szerelem évszakai

A föld erőt vesz hideg ájulásán.
Sóhajtva lesimítja arcának sebeit.
Kiserken halvány hajtása a torsnak,
a partokon zöld foltokban virít.
Lüktető, szelíd mell a messzi domb
– süllyed, emelkedik, ahogy éri a nap.
Szétröppennek a barna bogarak
berregőn a tündöklő ég alatt.
Megcsillan szemed szelíd fénye is.
Mellembe vág, vagy halkan símogat.
Rezzen az ág, neszeivel rokon
legelső hozzám intézett szavad.
Emlékszel-e? még ősz volt s furcsa hang
– úgy kopogtak a hulló levelek,
mint amikor vékonyszálú esők
verik a már eszmélő kerteket.
Mert hisz rokonok ők – az évszakok!
Testvérvoltukban egymást ölelők.
Ahogy rokon vagy te is énvelem,
ahogy testvérek a hű szeretők.
A tél múló döbbenete után,
érzed az emlék hogy fényesedik?
Azt ígértem, megfürdetlek a hóban
s közben leheltem dermedt kezeid.
Egy pelerin bűbájos suhogással
siklott a kék hó buckái között
s míg megálmodtam a nyarat veled,
minden homályos kínom megszökött.
Szabad voltál s szabad voltam – soha
szabadabb már két ember nem lehet!
Jön a tavasz, rügyei kipattannak,
éles fényei bekerítenek.
Ki átmentettél a tél kövein
fogj magadhoz, most esendőbb vagyok.
Bordáimon táncolnak tüzes lábbal,
követelőzve az új évszakok.