Egy beszélgetés margójára (Magyar)
Majd egy lelkész megvilágosít, mondták, hogy van Isten, van ajándék a kilincsen, van kérdés és van válasz, legyen bár vézna vagy vállas, okos, netán bugyuta, mindegy, csak legyen tolerancia; majd megvilágosít a „könyvek könyve”, ártatlan gyilkosok és bűnös áldozatok könnye, vagy tán a hallgatás, esetleg a beszéd, hisz nem elég tudni, látni is kell a Koponyák hegyét – csak sejteni lehet, hol a hiba, főleg, ha nincs elég tolerancia; de majd megvilágosít a halál, akkor nem számít már a száj, a háj, a báj, bár bennem is ott a félelem, így végzi mindenki, nem csak az istentelen, telve reményekkel a párnaciha, a megértésben nem segít a tolerancia; ám csodás e kétség és gyönyörű rejtelem, Isten itt van, vagy túl a hegyeken? vagy a virág kelyhében és illatában, a vihar esőcseppjeiben pólóban és esőkabátban? netán Isten te vagy, meg én, mint finom, titokzatos csók a mindenség lehúnyt szemén?... Én nem tudom, gyarló létem mire elég, isteni vagy emberi részecskék bitorolják e szívem helyét, s ha elég erős a vágyam, örökké élek e halálra szántan, és azt sem tudom, hogy bennem hol az Isten, csak valamerre megyek, s valahonnan jöttem; de ha ez a dolga, biztosan megbocsát, de ha az is dolga, lesznek még csodák, s ha embernek teremtett, megérti minden gyarló vágyam, embernek teremtett, s én itt vagyok, halálra szántan... |
|