Füst Milán: Egy bánatos kísértet panasza

Épp egy rigó fütyült a téli fán.
Gyönyörű volt a téli világ s én eltöprengtem éppen:
Ki égeti vaj’ a havas útak sárga tüzét?
S hogy sötét nyaram elaludt már s magasztos éji csendbe
Fúlt s a bús fenyők sötétje régen eltakarja:
 
S mint a rabló kullogott mögöttem boros, nagy bánatom. –
S: „Barbárok ők, a téli szenvedések,” – éppen gondolám,
S hogy: „Fagyosabb s kristályosabb a téli szerelem”…
…Mikor hazaérkezének várurunk dús szekerei éji időben
Elemózsiával s a kofáknak hideg zöldségeivel nehézre
rakottan…
S a világos, karácsonyi kapún beözönlött szekerük serege…
 
Mihály volt a nevem s a várfal alatt korcsmából jöttem épp’,
S útban valék éjfél után s ők elgázoltak engem,
S meghaltam ott, világos-szürke fellegek alatt,
S amíg a vidám kocsisok kurjongatása messzi hallék:
 
S a téli fagyban elszállt pőre lelkem s most bolyong,
S meghaltam egy világos kőszobor tövében, zord országuton,
Míg a várúr drága s habos husú almákat evett,
S amíg egykedvűn kártyázott egy bús lovaggal,
S fehér macskája lustán nyújtózott egy színes szőnyegen.