Fabó Kinga: Tükörképződés

Összeakad két tekintet.
Köztük vergődik a látvány.
Csak e két tekintet láncán
 
vagyok nézésben; e kapocs
tartja rajtam vonja rám
– a nézésem vonalán –
 
hol én mutatom, hol hagyom
vezetni a tükrön, képem
és azt, aki belenézek
 
– megpillantanom –.
Folyton neki ötlöm szembe,
sok rögtöntől egy örökkön
 
rögzül; vajon elereszt-e.
Szétválaszt, egyesít újra
ütköztet.
 
Visszaad majd kölcsönvesz.
Töri képem folyamát,
tekintetben nem talál
 
össze, el: szabad a pály’.
Arcátlan nyomul arctalan.
Szégyenbe hoz a jelen-
 
létemben. Látvány szökne.
Két tekintet által kötve – marad
függőben – a szál.
 
Szemből pillantás csapódik be.
Talál. Széttört tükrön sem mutatok.
Takar egy más – nő, agresszióval.
 
Én nem láttam. Csak beszélték, róla.
Múltjai mind
tárulkoztak meg bennem,
 
tűnődéseimen törve
jelenévé nem lettem.
Ám annyiban ő nem hagy:
 
erőszakkal visszavon.
Féken a képemmel tart
– egyensúlyba fojt bele –
 
kifeszített tükörén
két fél békésen evez.
Meghúzza és visszavonja,
 
visszahúzza és megvonja,
odaadja visszaveszi
tőle neki: tőle neki.
 
Amint meghúz, visszavonja
amint megvon, visszahúzza
egy végtelen regresszusra
 
csábító szirén –
ha végleg megkaparint:
– betör a képződésembe –
 
patt. Széthull a masinér.
Látvány vált át. Szökik szembe.
Rábízva a véletlenre.