Komáromi Mihálynak
A fertőtlen fagyban felébrednek a kések.
Nélkülük már nem születik meg a fájdalom.
Valami nagy-nagy űri tűztől félek:
fehér korom, hó hull puha szárnyakon.
(Ösztönök)
Micsoda hajnal! Mint porcukor, olvad el rózsaszín
torkában a tél, mozdulnak izguló, gyönyörű
gyökerei a jegenyéknek, szilnek,
juharnak kérge leolvad, liheg
a hívogató
hóvirág-tárogató,
gyökérnek, fának gyomrában
hintaló készül.
Fölnyerít:
vágta!
Előre-hátra!
Füvek, páfrányok nőnek,
lábadat simogatni,
fecskék, harkályok fészke beomlik,
álmodd a fészkeket újrarakni,
éretted hajlítja le alázat
fejét a készülő búzakalásznak,
rozsszemek sírnak, gizgaz magvak:
hol van az eljövő emberi magzat,
ki majd a rög alól kiszabadít?
Tenyésztett enyészet, ó,
tudod, hogy születni kötelező,
s követeled az egészet,
töviskoronás fejedelmeddé avatsz,
ki fölébreszti a búzát s a katángokat,
álmokból rak magának tollumeleg fészket,
hagyja, nyalogassák talpát gyomok,
sziszegő növények,
hintalóra pattan,
nógatja: vágta!
Születése: előre!
Halála: hátra!
(Kések)
Egy villanás, megpattan a lüktető, bimbónyi
asszonyhas-rózsa; izom, hús, piros fájdalom
kivirágzik, harmatcsepp gyöngyök ringnak
a sziromkoszorúk örvényeiben,
hatalmasak a kések, ó, hatalmasak,
északról jönnek,
délről jönnek
a fájdalom forró üregeiből kiemelni.
Sírj föl az örvénylő húsrózsa mélyén,
sírj föl!; kapard le tejpuha körmeiddel
az anyaöl szőtte hályogot szemedről,
csituljanak el a kínok
Mária szemében,
ó, mert csak kívüle,
csak nélküle,
csak ellene lehetsz szabad!
Patyolat fénnyel sütnek a kések,
a havazás lámpái átvilágítanak!
A pengék élén megfullad a halál,
fénybe ivódó szívdobogásod az égre vetül;
bolygónyi társra csak akkor talál,
ha lüktetni már megtanult szálegyedül!
És kipenderülsz a mélyből visítva.
Csupa csatak az arcod, a bőröd.
Ha nyáladzó nyájak nyála csitítna,
a búzakalász is neked jön, feldöf!
Kések közt nősz fel!
Kísértenek örökkön örömök és kínok.
S most összecsukódnak mögötted a szirmok…
(Halántékra simuló ujjal)
A szirmok összecsukódnak, a kés elalszik,
felnő a gyermek. juharfák álma, tejescsiprok
ragyogása fölötte leng a holdban; füvek:
nagy mezők zöld katonái nyomában menetelnek.
Csak a te pokróc, salétrom marta ifjúságod üvölt,
már az anyaméhben könyörgi a fiát:
csak ne hozná magával ő is
az agyonpofozott romantikát…
És születik és hozza és megnyugszol: jól van.
Életet, kínt, örömöt adhatsz,
viselje emberöltőn át e gyönyörű terhet.
Ne óvj, ne szidj, ne uralkodj…
még benned is beláthatatlan homályban
konganak a termek.
Mert érzed a hűvös záporokat, belül áztatnak sustorogva.
Úgy kell élned néha, mintha befalaztak volna.
Derengésben úszó gyönyörű világok
vetnek fodrot benned, homlokodra ráncot.
Hajszolod a mélyben mindazt, ami alszik.
Hiába jutnál el az Északi-sarkig,
hiába simulnak elődbe az utak,
ha a fű befutja, amik benned futnak.
Mélyben alvó kincsek borzongását érzed.
Hogyha kések vannak, ide kellenének!
Kínná lombosodó konok küzdelemben
teljes-ember-arcod végre megszülessen.
Ez a teremtés előtti vergődés éltessen immár,
áldottak legyenek éjszakáim gyűrődései,
az örvények, záporok, fekete rózsákat
virágzó álmok. De a kések, a kések
ne jöjjenek értem,
én akarom magamba sajdítani a pengét:
ne csak a csecsemő,
végre a mélyben alvó ember is megszülessék!
A fertőtlen fagyban most elalszanak a kések.
Már nélkülük is megszületik a fájdalom.
Gyönyörű örvényekben élek.
Továbbvergődöm denevérszárnyakon.
Farkas Árpád – Jegenyekör
Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár
1971