Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Farkas Árpád: Sectio caesarea

Farkas Árpád portréja

Sectio caesarea (Magyar)

Komáromi Mihálynak

A fertőtlen fagyban felébrednek a kések.
Nélkülük már nem születik meg a fájdalom.
Valami nagy-nagy űri tűztől félek:
fehér korom, hó hull puha szárnyakon.

(Ösztönök)

Micsoda hajnal! Mint porcukor, olvad el rózsaszín
torkában a tél, mozdulnak izguló, gyönyörű
gyökerei a jegenyéknek, szilnek,
juharnak kérge leolvad, liheg
a hívogató
hóvirág-tárogató,
gyökérnek, fának gyomrában
hintaló készül.
Fölnyerít:
vágta!
Előre-hátra!
Füvek, páfrányok nőnek,
lábadat simogatni,
fecskék, harkályok fészke beomlik,
álmodd a fészkeket újrarakni,
éretted hajlítja le alázat
fejét a készülő búzakalásznak,
rozsszemek sírnak, gizgaz magvak:
hol van az eljövő emberi magzat,
ki majd a rög alól kiszabadít?
Tenyésztett enyészet, ó,
tudod, hogy születni kötelező,
s követeled az egészet,
töviskoronás fejedelmeddé avatsz,
ki fölébreszti a búzát s a katángokat,
álmokból rak magának tollumeleg fészket,
hagyja, nyalogassák talpát gyomok,
sziszegő növények,
hintalóra pattan,
nógatja: vágta!
Születése: előre!
Halála: hátra!

(Kések)

Egy villanás, megpattan a lüktető, bimbónyi
asszonyhas-rózsa; izom, hús, piros fájdalom
kivirágzik, harmatcsepp gyöngyök ringnak
a sziromkoszorúk örvényeiben,
hatalmasak a kések, ó, hatalmasak,
északról jönnek,
délről jönnek
a fájdalom forró üregeiből kiemelni.
Sírj föl az örvénylő húsrózsa mélyén,
sírj föl!; kapard le tejpuha körmeiddel
az anyaöl szőtte hályogot szemedről,
csituljanak el a kínok
Mária szemében,
ó, mert csak kívüle,
csak nélküle,
csak ellene lehetsz szabad!

Patyolat fénnyel sütnek a kések,
a havazás lámpái átvilágítanak!
A pengék élén megfullad a halál,
fénybe ivódó szívdobogásod az égre vetül;
bolygónyi társra csak akkor talál,
ha lüktetni már megtanult szálegyedül!

És kipenderülsz a mélyből visítva.
Csupa csatak az arcod, a bőröd.
Ha nyáladzó nyájak nyála csitítna,
a búzakalász is neked jön, feldöf!
Kések közt nősz fel!
Kísértenek örökkön örömök és kínok.

S most összecsukódnak mögötted a szirmok…

(Halántékra simuló ujjal)

A szirmok összecsukódnak, a kés elalszik,
felnő a gyermek. juharfák álma, tejescsiprok
ragyogása fölötte leng a holdban; füvek:
nagy mezők zöld katonái nyomában menetelnek.
Csak a te pokróc, salétrom marta ifjúságod üvölt,
már az anyaméhben könyörgi a fiát:
csak ne hozná magával ő is
az agyonpofozott romantikát…

És születik és hozza és megnyugszol: jól van.
Életet, kínt, örömöt adhatsz,
viselje emberöltőn át e gyönyörű terhet.
Ne óvj, ne szidj, ne uralkodj…
még benned is beláthatatlan homályban
konganak a termek.

Mert érzed a hűvös záporokat, belül áztatnak sustorogva.
Úgy kell élned néha, mintha befalaztak volna.
Derengésben úszó gyönyörű világok
vetnek fodrot benned, homlokodra ráncot.

Hajszolod a mélyben mindazt, ami alszik.
Hiába jutnál el az Északi-sarkig,
hiába simulnak elődbe az utak,
ha a fű befutja, amik benned futnak.

Mélyben alvó kincsek borzongását érzed.
Hogyha kések vannak, ide kellenének!
Kínná lombosodó konok küzdelemben
teljes-ember-arcod végre megszülessen.

Ez a teremtés előtti vergődés éltessen immár,
áldottak legyenek éjszakáim gyűrődései,
az örvények, záporok, fekete rózsákat
virágzó álmok. De a kések, a kések
ne jöjjenek értem,
én akarom magamba sajdítani a pengét:
ne csak a csecsemő,
végre a mélyben alvó ember is megszülessék!

A fertőtlen fagyban most elalszanak a kések.
Már nélkülük is megszületik a fájdalom.
Gyönyörű örvényekben élek.
Továbbvergődöm denevérszárnyakon.

 

Farkas Árpád – Jegenyekör
Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár
1971



FeltöltőP. Tóth Irén
Az idézet forrásahttp://www.hotdog.hu/magazin/magazin_article.hot?m_id=8086&a_id=123314&h

Sectio caesarea (Román)

lui Komáromi Mihai

În înghețul steril cuțitele se trezesc.
În lipsa lor nu se mai naște durere.
Mi-e teamă de ceva foc mare-n Univers:
funingine albă, cu aripi moi ninge.

(Instincte)

Ce dimineață! Ca zahăr praf, iarna se topește
în gâtlejul roșiatic, se deschid minunatele
rădăcini ale plopilor, ulmilor,
scoarța arțarilor se topește, cornuri
de ghiocei
gâfâind cheamă,
în rădăcini, în trunchi de copaci
balansoar se naște.
Nechează:
galop!
'nainte-'napoi!
Cresc ierburi, ferigi,
picioarele-ți mângâind,
se surpă cuib de ciocănitori, rândunici,
visează cum cuiburi noi se ridică,
pentru tine apleacă capul umilința
viitorul spicului de grâu,
plâng boabe de secară, buruieni:
unde-i embrionul viitor
care ne scapă din pământ?
Ah, reprodusă decădere,
tu știi, nașterea-i obligatorie,
și ceri totul,
mă prefaci în prinț cu coroană de spini,
care trezește grâu și cicoare,
din vise ridică cuib cald ca de pene,
lasă să-i lingă talpa buruienile,
plantele șuierătoare,
sare pe balansoar,
strigă: galop!
Nașterea: înainte!
Moartea: înapoi!

(Cuțite)

O scânteie, pulsând se deschide burta-boboc
a femeii; mușchi, carne, durere roșiatică
înflorește, perle de rouă se leagănă
în vârtejul coroanelor de petale,
cuțitele-s uriașe, vai, uriașe,
vin din nord,
din sud
să te scoată din grota fierbinte a durerii.
Țipă în adâncul vârtejului cărnii trandafirii,
țipă! scurmă-ți cu unghiile moi ca laptele
albeața ochilor țesută de uterul mamei,
să se sfârșească chinul
în ochii Mariei,
căci numai în afara,
și în lipsa,
și împotriva lui poți fi liber!

Cu lumini curate ard cuțitele,
lămpile zăpezii mă luminează!
Pe lamele lor moartea se sufocă,
bătăile inimii pornesc către cer strălucind;
numai atunci își găsește tovarăși,
când a-nvățat și singur a zvâcni!

Și-apari țipând de undeva din adânc.
Pielea, fața ți-s pline de mâzgă.
De te-ar calma saliva turmelor băloase,
și spicele de grâu te-ar zbiciui, te-ar împunge!
Vei crește printre cuțite!
Te vor tenta tot timpul bucurii și chinuri.

Și-acum petalele se-nchid împrejur...

(Cu degete netezind fruntea)

Petalele se-nchid, adorm cuțitele,
copilul crește. De-asupra lui, pe Lună se leagănă
guri de lapte și vise de arțari; ierburi:
în urmă-i umblă soldații verzi ai câmpiilor.
Doar tinerețea ta urlă - aspră, azotoasă,
rugândui-se fătului în uter:
nu cumva s-aducă și el
romantismul cârpit de-atâtea ori...

Și se naște și-aduce, te liniștești: bine.
Poți da: viață, chin, bucurie,
poarte viața-ntreagă minunata povară.
Nu contesta, nu înjura, nu domni...
și-n tine răsună încăperile
în nemărginirea neguroasă.

Acum simți ploi răcoroase, udându-te-năuntru, șiroind.
Uneori vei trăi de parcă ai fi zidit.
Ca după cutremur, lumi minunate
în tine fac valuri, și riduri pe tâmple.

În adânc hărțuiești totul ce doarme.
Pân' la Polul Sud degeaba ai ajunge,
degeabase netezesc cărările-nainte,
dacă acoperă iarba tot ce crește-n tine.

Simți fiori ai comorilor ce dorm în adânc.
Aici pot să lucreze cuțitele, pe rând!
Ca-n lupta-ncrâncenată transformată-n chin
de-a se naște chipul de om în sfârșit.

Să mă țină-n viață această zvârcoleală,
fiecare noapte binecuvântată,
vârtejuri, torente, vise ce-nfloresc
trandafiri negri. Dar cuțitele, cuțitele
să nu mă urmărească,
eu vreau să-mi adâncesc ajutătoarea lamă:
nu doar nou-născutul -
și omul care doarme în adânc să se nască!

În înghețul steril cuțitele adorm.
Deja și-n lipsa lor se naște durerea.
Trăiesc într-un vârtej fermecător.
Pe aripi de lilieci se zvârcolește viața.



FeltöltőP. Tóth Irén
Az idézet forrásasaját

minimap