Filip Tamás: A leveleket elviszik

Bejött a lehetetlen változat, 
a gipszből kiöntött árnyékok kora. 
A hosszú botokkal levertNapé, 
mikorra a gyertyalángból is csak 
a nem világító szegély marad. 
És micsoda alaprajz ez, micsoda városé, 
amelyen taposok szemeimmel? 
Egy labirintussá nagyított ujjnyomat? 
És nem segít észak, mert nem arra van. 
És mért kérdezem az utolsó 
füstre, mit szemembe fújsz: 
"Ez királyi méret volt, ugye?" 

Stigla je nemoguća varijanta,
era iz gipsa izlivenih senki.
Sa dugačkim batinama oboren Nape,
kad čak i od plamena sveća
samo taman rub ostaje.
I kakav tlocrt je to, kakvog grada,
na kojem očima gazim?
U lavirint uvećan otisak prsta?
I sever ne pomaže, jer nije u tom pravcu.
I zašto pitam pri osetu poslednjeg
dima, što mi u oči duvaš:
„To je bio kraljevskog formata, zar ne?”