Fodor András: Asszonyok

Azon a nyáron két

   magára maradt asszonyt

       kellett meglátogatnom.

Az egyik virágos ruhában,

ágya széléről, bogár szeme páros

delejét rám- gerjesztve ült.

       Köztünk az asztal.

- Rábízhatok magára

  egy nagy baráti titkot?

       Akkora csend lett, mintha

       kiszívták volna köröttünk

       az ijedt levegőt.

- De csakugyan megőrzi?

       Bólintottam s a terítő sodort

       rojtjait újrafontam,

       szétbogoztam.

- Hát…

 Akkor majd elmondom egyszer.

                   *

A másik, pajkos-kedvesen

  engem vizsgáztatott a titkokról.

A többszobás lakásban ő is

  nyári magányban tengett.

Kínált szüntelenül, palackok

  sudarából húzva ki kényes

léptem alá a feszes kötelet.

  Vigyáztam, le ne essek.

Ne mondjak semmit, ami sebez.

  Már jóval elmúlt éjfél.

Kint vastagon rázendített

  a fekete eső.

Aludj itt!- mondta testvériesen.

  Ágyat bontott, a kétszárnyú ajtót

behúzta, de a rézkilincs

  nyelvét nem kattintotta be.

Búcsuzkodón a küszöbön

  arcomat innen-onnan

megsimítva

  még visszafordult:

  Ugye nem haragszol?

Quell’estate ho dovuto

       visitare due signore

             rimaste sole.

Una, nella sua veste a fiori,

dai bordi del letto, punto su di me

due magnetici occhi neri.

        Il tavolo tra di noi.

- Le posso confidare

  un gran segreto tra amici?

       Ci fu un silenzio cosi forte,

       come se intorno a noi avessero

       aspirata tutta l’aria spaventata.

- Ma la manterrà sul serio?

        Feci segno di sì, mentre intrecciavo

        e districavo continuamente

        le frange della tovaglia.

  - Mah…

         Allora, una volta le racconterò.

                              *

L’altra gentile – birichina,

   fece a me l’esame sui segreti.

Nell’appartamento ampio, anche lei

   vivacchiava nella solitudine estiva.

Mi offrì di continuo, tirando fuori

   dal collo delle bottiglie la corda

tesa, sotto i miei passi delicati.

    Stavo attento a non cadere.

A non dire niente che poteva ferire.

    Mezzanotte era passata da un pezzo.

Fuori cominciò a scrosciare

    la pioggia nera.

Rimani qui! disse amichevolmente.

    Preparò il letto, chiuse la porta

 a due ante, ma la linguetta della

     maniglia di rame non fece scattare.

Sulla soglia, nel accomiatarsi,

     accarezzandomi il viso

da tutte e due lati,

     si girò ancora:

Non sei arrabbiato, nevvero?