Románc (Magyar)
Nagy sárga szemeiddel a napot csodálod s az elúszó felhőket A folyóparton fekszel ajkaid között piros virággal A világot nem érted, mely komplikált hidakat és mozdonyokat termel S hideg geometriákat. A kezed az arcomon kutat kiváncsian Szememet, szájamat tapintod, fogaimat számolod, nyelvemet húzogatod majd saját testedet kutatod, csodálkozol kemény mellbimbóidon Mik csiklandósak s barnák s a bodor hajzatot Mely ellepi combjaid tövét s fölsikoltasz, hogy nálam nem minden olyan Anyádra gondolsz, hullámokra, halakra, csillagokra S hogy honnan származik a szerelem, szomorúságok és örömök Nagy szemeidet tágra nyitva figyelsz, mint tigris a dzsungel sötétjét Vagy mint gyermek figyel tüzet, mely egyre lángolóbb, őrültebb, vörösebb Hogy énekel egyszerre minden : szél, folyam és felhők Szétzilált hajunk összebogozódik, kezeink egymást fogvatartják Hogy megálljon a föld, hogy el ne múljon a száguldó idő A pipacsok vörös nyelvet öltögetnek, embermagasságra nőtt a gyom Körülöttünk: térben, vérben és húsban egymáséi vagyunk Magányosak, mint Ádám és Éva voltak e bolond ősi csillagon... Elmúlt a láz, elernyedtek ágyékaink, lehervadt egymásról kezünk Már idegenek vagyunk, külön ajkakkal és démonokkal A folyóparton fekszel mozdulatlanul, ajkaid között piros virággal Melyből néhány szirom lehullott – nagy sárga szemedet lankadtan lehunyod. Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://feherilles.blogspot.hu |
|
|
|