Góz Adrienn: Hályogkovács

Meg van ijedve. Sír. Ez szürkehályog, amit könnyen műtenek,
De az emberben félelem támad: odamegy és vágják,
Mint valami hályogkovácsnál.
Nem szabad félni, ő akkor is fél, neki a színek szerszámok, eszköz,
Szövetségesek, most elárulnák?
Nem szabad félni, határozott és kimért a válasz,
Mint egy foghúzás, de ha nem enged a fog? És ha a sárga
Sötétre vált egy keresztúton, megálljt parancsol a kék egeknek?
Hol lesznek képeim, öreg vagyok már, nem, sehová.
Az égre nézz, nem szavak, felhők borítják, azt kell olvasni, a felhőt felettünk,
Bárányok, ernyők, vad, éhes bálnák kergetik Jónást, az UV-sugárzás persze erős,
Az ember kis hős a Napban.                            
Mint a kisgyerek, aki most mérges, ígértek szépet, de mégis fájnak a képek,
Amikkel dolgozni kell. Dolgozni, játék helyett.
 
Hályogkovácsként dolgozok, meggyőzni arról, hogy ez most kell,
Bugylibicskával, ügyetlenül,
Ki tudja, hol és mikor, de tudjuk miért.
Aki színekkel él, annak túl nagy a tét. Monet zöld szemüvegére gondoljunk,
Tavi rózsákra, Chagallra is. Agg volt és festett, kobalt és vér.
Renoir?
Ujjai göcsörtös ágak, de szeme csillog,
Mint kamaszé, aki fürdőkre les egy nála is vénebb fa törzse mögül,
Sapkája félre, igyekszik ám.
LÁTNI.
Bár a kezéhez kötik az eszközt, ecsetről buggyan a festék, cinóber,
Aranyló fényben, ahol a balgák rothadt húst vélnek. Degas-ról ne is beszélj.
Fedezzük fel a színeket újra.
Na látod. Látod? Látszani kell, meg láttatni kell, ez lesz a játék,
Komoly.
 

E’ spaventato. Piange. Questa è cataratta, facilmente
operabile,
Ma l’uomo è preso dal panico: se acconsente lo tagliano,
Come presso qualche incisore della cataratta.
Non bisogna aver paura, ma lui ha paura lo stesso, per lui
i colori sono attrezzi, strumenti,
Alleati, che or lo tradirebbero?
Non bisogna aver paura, la risposta è decisa è compassata,
E’ come cavare un dente, e se il dente non cede? E se il
Il giallo all’incrocio scatta al buio, ordina ai cieli azzurri
di arrestarsi?
Dove saranno i miei quadri, sono vecchio, no, da nessuna
parte.
Guarda al cielo, non lo coprono le parole, ma le nuvole,  
quelle bisogna leggere, la nuvole sopra di noi.
Agnelli, ombrelli, balene crudele e affamate inseguono
Giona, certo la radiazione UV è forte,
L’uomo è un piccolo eroe nel Sole.
Come un bambino, ora adirato, gli promettevano il bello,
tuttavia dolgono i quadri,
Con i quali devi lavorare. Lavorare, al posto di giocare.


Lavoro come incisore della cataratta, per convincerlo,
che questo ora è necessario,
Col coltello a serramanico, maldestramente,
Chissà, dove e quando, ma sappiamo il perché.
Per colui, che di colori vive, la posta è troppo alta.
Pensiamo agli occhiali verdi di Monet,
Alle ninfee, anche a Chagall. Era vetusto e dipingeva,
cobalto e sangue.
Renoir?
Le sue dita, rami nodosi, ma le brillano gli occhi.
Come d’un adolescente, spia bagnanti da dietro il tronco
d’un albero, più vetusto perfino di lui,
Il berretto di sbieco, preso dalla fretta.
A VEDERE.
Sebbene la sua mano è legata allo strumento, sgorga
il colore dal pennello, cinabro,
Nella luce dorata, dove i tonti suppongono carne marcia.
Di Degas non devi neppure parlare.
Riscopriamo nuovamente i colori.
Hai visto. Lo vedi? Bisogna apparire, rappresentare,
sarà questo il gioco,
Serio.