Göncz Árpád: Sarusok

Egy XV. századbeli würzburgi kódex tanúsága szerint 1401. január 9-én a soproni Szent Mihály templomban ítéletet hirdettek a waldens-eretnekek egy csoportja fölött. A kódex közli az ítéletlevél kivonatos másolatát, nevet azonban – az inkvizítorok, Zwicker Péter cölesztinus rendfőnök s Márton prágai oltárpap nevén kívül – csak egyet említ, a kőszegi Beratungsgot Jakab özvegyéét, aki már tizenkét éve volt eretnek. De az ítéletlevél tanúsága szerint a vádlottak közt akadt, aki már huszonhat éve vallott tévtanokat. Csupa szelíd ítélet, a gyülekezet vagy gyülekezetek vezetőiről, azoknak sorsáról, akiket az eretnekek „jó embereknek, Krisztus apostoli helynökeinek” hittek, nem esik szó benne. Vajon az ő ügyüket elkülönítették? Vagy ők nem kerültek az inkvizíció kezére? Ki tudja. Nyomuk veszett, sorsukat nyomtalanul elnyelte a múlt. Az ítélet indoklásából, a szokványos mellékintézkedésekből (mint az eretnekek búvó- és gyülekezőhelyeinek lerombolása, hogy helyükre – lehetőleg – örökidőkig szemetet rakjanak: mint a megszentségtelenített temetők újraszentelése, a megholt eretnekek csontjainak kihantolása és elégetése) a waldens-eretnekségről nem tudunk meg többet, mint amennyit úgyis tudunk, s magukról a soproni waldensekről, Waldo Péter kései magyarországi követőiről is édeskeveset, talán csak annyit, hogy voltak.

Az aszott, beesett hasú öreg test föllendült a levegőbe, karja megroppant, s a taplószáraz száj rekedten üvöltött. Az egyik legény guggolva rácsimpaszkodott a kötélre, a másik elengedte, végére gyakorlott, biztos mozdulattal hurkot formált, s beakasztotta a kőbe épített kampóba.
Az öreg üvöltött.
A legény odaállt elébe.
– Az asztalra nézz, öreg – mondta nyugodtan, szinte barátságosan. – És ne üvölts. Attól nem lesz jobb. Hisz ez még nem is fáj.
A pap elgondolkozva nézte a göcsörtös, rángatódzó öreg testet; kalimpáló lábának, kicsavart vállának torz árnyéka a lobogó szurokfáklyák fényében táncot járt a falon.
– No? – kérdezte barátságosan. – Beismered?
– Neeem! – hörgött az öreg. – Engedj le, Sátán!
– Írd! – mondta a pap. – Makacsul tagadja, hogy tévtanokat vallott és hirdetett.
A jegyzőkönyvvezető írta. Az öreg szaggatottan zihált. A pap intett szemével a hóhérnak. – Psz – mondta a hóhér. A tagbaszakadt, zömök legény kötelet vett föl a földről. Meghurkolta a végét, s elkapta az öreg bokáját. A hurkot rácsúsztatta, gyors, gyakorlott mozdulattal szorosra húzta, majd a kötél végét átbújtatta a kőpadlóba erősített csiga alatt, s a csigán túl megmarkolta. – Psz – mondta a hóhér, s a legény nekiveselkedett a kötélvégnek. A horpadt has megfeszült, az öreg fölüvöltött.
– No? – kérdezte a pap érdeklődve.
Az öreg érthetetlenül, hörögve üvöltött.
– Az asztalra nézz, öreg – tanácsolta az első legény.
– No? – kérdezte a pap.
– Ölj meg, te sátán… – hörögte az öreg.
A pap intett a szemével. – Psz – mondta a hóhér, s a legény, sarkát a kőnek vetve, rándított a kötélen. Az öreg válla megroppant.
– No? – kérdezte érdeklődve a pap.
– Beismerem – hörgött az öreg. – Beismerem, te sátán. Mindent beismerek. Ölj meg…
A pap a szemével intett a hóhérnak.
– Psz – mondta a hóhér. – A legény elengedte a kötelet. Az öreg test megrándult.
– Írd! – mondta a pap a jegyzőkönyvvezetőnek, s elgondolkozva, jóindulattal nézte a rángó, öreg testet.
– No látod – mondta. Aztán intett szemével a hóhérnak. – Psz – mondta a hóhér, s az egyik legény elkapta a kötelet, húzott rajta egyet, a másik meg kiakasztotta a hurkot. – Psz – mondta a hóhér, s a legény vigyázatosan leengedte a testet. Az öreg lába megroggyant. Nyögve lekuporodott a földre, s szipogva sírt. A legény gyakorlott, gyors mozdulattal kioldotta hátul a csuklóján a csomót. Az öreg megpróbálta előretenni a kezét, fölsikoltott, s elájult. A legény csóválta a fejét. – Ejnye, öreg, hisz ez még nem is fáj – mondta egykedvűen, szinte jóindulattal. Ránézett a hóhérra. A hóhér a papra. A pap intett a szemével. A hóhér bólintott. – Psz – mondta. A legény fölkapta a sarokból a vízzel teli rocskát, s rázúdította az öreg testre.
Az öreg fölhördült, levegő után kapott, szeme kifordult. Csapzott szakálla előremeredt.
– No – mondta a pap. – A nehezén hát túl vagyunk. Gondolkozz, öreg. Holnap majd folytatjuk. Gondolkozz, fogy kik voltak a társaid a bűnben. Ráérsz. És imádkozz.